Harminc másodperc telt el. Negyven. A hullámok kisimultak a facölöpök mellett. Szorosan tartottam a strandtörölközőbe csomagolt Lilliant, amit valaki végül hozott nekem, és imádkoztam, hogy Gerald épségben feljöjjön.
Aztán a móló után tíz lábbal felszakadt a víz.
Gerald felbukkant, kifújta az orrából a vizet, és magasra emelte a jobb kezét a feje fölött. A markában fekete tóiszaptól csöpögő, kusza gazú nehéz ezüst haditengerészeti óra volt.
– Anya! – kapkodott levegőért Lillian, egész kis teste ugrándozott a karomban. – Megszerezte apát!
A megkönnyebbülés olyan erősen áradt szét bennem, hogy a térdem megrogyott – amíg meg nem láttam Barbarát.
Barbara nem tűnt zavarban lévőnek. Nem tűnt bosszúsnak. Rémültnek tűnt.
Gyakorlatilag végigrohant a fűlejtőn, és drága bőr szandáljában egyenesen a sekély vízbe lépett, és még mielőtt Gerald elérte volna a partot, kinyújtotta a kezét.
– Ide vele, Gerald – mondta Barbara szorosan és gyorsan. – Köszönöm, hogy megtaláltad. Tedd a kezembe azonnal, hogy bemehessek lemosni.
Gerald lassan gázolt a sekélybe, amíg a víz a térdéig nem ért, és néhány lépés távolságot tartott maga és Barbara között. Lenézett a tenyerében lévő órára, és a pólója száraz szegélyével letörölte a rozsdamentes acéltokról a vastag fekete iszapréteget.
– Várjon csak egy pillanatot – mormolta Gerald, és a fémre hunyorgott.
– Gerald, az az enyém családé, add ide! – csattant fel Barbara, mélyebbre lépve a vízbe, úgyhogy a fehér ruhája alja átázott a barna tóvízzel.
Gerald nem adta oda. Megfordította a nehéz órát a kérges ujjain, és hüvelykujját erősen átvonszolta az acéltok hátulján, ahol az iszap bepréselődött a finom barázdákba.
A parton ráncoltam a homlokomat. Láttam azt az órát százszor Roland csuklóján és Lillian karján, bár a vastag bőr és acél NATO-szíj általában teljesen eltakarta a hátlapot. A küzdelemben, amikor Barbara letépte Lillian csuklójáról, az egyik rugós rúd kiugrott, így a fémtok hátulja mezítelenül maradt a napon.
Gerald a fény felé döntötte a fémet, és hangosan felolvasta a hátlapba vésett apró szavakat.
– Bernard Carver – olvasta lassan Gerald, ráncos homlokkal. – Lilynek, ha nem jövök haza.
Csend borult az egész partvonalra. Az egyetlen hang a tóvíz szelíde csapódása volt a móló cölöpjeihez.
Bámultam Geraldat. – Mit mondott most?
Gerald felnézett az óráról egyenesen rám. – Van egy vésés a hátlapon, Kay. Valaki mélyen belevéste az acélba. Ez áll rajta: Bernard Carver – Lilynek, ha nem jövök haza.
A torkomon akadt a lélegzet. Roland egyszer sem említette nekem Bernard Carver nevét. Egyetlen egyszer sem. Miért vésette volna be a néhai férjem egy másik férfi teljes nevét a kedvenc haditengerészeti órája hátuljára a lányunknak szóló üzenet mellé?
Barbara felé fordítottam a fejem – és a vérem megfagyott.
A vér minden egyes cseppsége kifutott anyósom arcából. Az ajka szürke volt. A nagyképű, gyászoló matriárka, aki két perccel ezelőtt egész társaságnak osztotta az észt, úgy festett, mintha a móló éppen most nyílt volna meg alatta.
Aztán megrohanta. Vízi fröccsent a térde körül, amikor rákapott a csuklójára. Gerald elrántotta az órát az elől. – Barbara, a francba is? – Add ide! – Keith lejött a mólóról. – Anya? – Az rá sem nézett. A szeme az órán maradt. – Gerald, add ide azonnal. – Visszahúzódott a vizen keresztül. – Nem. – Barbara arca eltorzult. Nem dühből. Pánikból. Újabb kísérletet tett érte. Gerald a válla fölé emelte az órát. – Mit próbálsz elrejteni? – Barbara megdermedt. Egyetlen rettenetes másodpercig senki sem mozdult. Aztán a szeme Geraldról rám ugrott. Lillianre. Vissza a vésésre. – Keith – csattant fel. Az bámult rá. – Mi? – Hozd az autót! – Anya, mi a fene… – HOZD AZ AUTÓT! – Keith összerándult. Barbara ismét Gerald felé gázolt, mindkét kezével az óráért nyúlva. Amikor nem tudta megszerezni, megfordult a ház felé, és elszaladt.
Anyósom a tóba hajtotta lányom apjától kapott egyetlen emlékét, amíg egy szomszéd ki nem húzta, és fel nem olvasta hangosan a titkos vésést. Anyósom manikűrözött körmei máris hatéves lányom csuklójába vájtak, amikor letépte a nehéz ezüst haditengerészeti órát a karjáról, és egyenesen a mólóról a mély, iszapos vízbe hajította.






