– Az az én fiam órája – csattant fel Barbara, ujjai ráfeszültek Lillian bőrére. – És ez a ruha kétszáz dollárba került, Kay. Kifizeted a tisztítását, vagy túl elfoglalt vagy azzal, hogy hagyod, hogy tönkretegye a dolgokat, amiket nem érdemelt ki?
Keithhez fordult, aki a hűtőtáskának dőlt a kezében lévő sörrel, meg a többi rokonhoz, akik kényelmetlenül nézték a kerti székekből.
– Őszintén, mondjátok meg, ha tévedek – mondta Barbara, és hangját arra a reszketeg, sebesült tónusra váltotta, amitől a család mindig rohant megvigasztalni. – Megengedhető-e egy hatéves gyermeknek, hogy fiam óráját sárban és limonádéban húzza, miközben a saját anyjának egyetlen darabja sincs meg, amit megfoghatna?
Keith megrökönyödött, köhécselt, és ráncolt homlokkal nézett rám. – Ugyan már, Kay. Csak vedd le Lilyvel, és add oda Momnak. Ne hozd zavarba a vendégek előtt.
– Az a fiam órája – ismételte meg Barbara, és hideg szemmel nézett le Lillianre. – Vedd le azonnal.
Lillian rémülten emelte fel a csuklóját, és a megállt óralapot szorosan a füléhez nyomta – ez volt a legrégebbi kis vigasza, valahányszor a világ túl nagynak tűnt, az apja meg túl messzinek.
– Nem, nagyi, kérlek – suttogta Lillian a könáin keresztül. – Apa azért adta nekem, hogy velem maradhasson.
Ekkor keményedett meg Barbara arca. Ott, húsz ember előtt, átrántotta a szíjat Lillian apró ujjai felett, hátralépett a móló felé, amikor megpróbáltam elállni az útját, és kijelentette, hogy Roland holmija az anyjáté, nem pedig egy olyan gyermeké, akit arra tanítottam, hogy lopjon.
Aztán olyan messzire hajtotta, amennyire csak tudta, a tóba.
Most, a víz szélén a sárban ülve, Lilliannel a kulcscsontomhoz bújva, éreztem, hogy valami végleg eltörik bennem. A csendes, udvarias özvegy, aki fenntartotta a békét, eltűnt.
– Majdnem megfulladt, Barbara! – kiáltottam, a hangom rekedt volt, miközben Lilliannel a karomban felálltam. – Hatéves, és a tóba dobtad az apja óráját!
Keith végigrohant a domboldalon a terasz felől, és kinyújtotta a kezét, mintha én csinálnám a balhét. – Kay, halkabban. Itt vannak a szomszédok. Látványosságot csinálsz, és feldühíted Momot egy ünnepnapon.
– Feldühítem? – néztem Keithre, megdöbbenve azon, hogy egy felnőtt férfi azt nézheti, hogy az unokahúgát nyolc láb mély vízből rángatják ki fuldokolva, és még mindig az anyja büszkesége miatt aggódik. – Nézd meg az unokahúgodat!
– Ha nem úgy nevelték volna, hogy ragaszkodjon ahhoz, ami nem az övé, nem ugrált volna – kiáltott le Barbara a fűről, keresztbe font karral. – A fiam dolgai az enyémek. Itt volt az ideje, hogy valaki megtörje ezt a kis szokást.
– Apa az órában marad! – zokogta Lillian, nedves arcát a nyakamba temetve. – Anya, lent van a sötétben!
Mielőtt átadhattam volna Lilliant az egyik unokatestvérnek, hogy magam is visszamenjek a mély vízbe, nehéz lépések fröcsköltek el mellettünk a sekélyben.
Gerald Winslow volt az.
Gerald hatvankét éves, nyugdíjas volt, és harminc éve lakott a Callowayék melletti faházban. Rolandot kisligás kora óta ismerte. Ma délutánig Gerald mindig udvarias és csendes volt, és távol tartotta magát a családi ügyektől, tiszteletből a évtizedek iránt, amióta szomszédja volt Barbarának.
Most Gerald egyáltalán nem tűnt udvariasnak. Az álla kőkemény volt, miközben kihúzta a kulcsait és a pénztárcáját a rövidnadrágjából, egy száraz sziklára dobta, és egyenesen a móló melletti mélyedés felé gázolt.
Barbara tartása azonnal megmerevedett. Három gyors lépést tett lefelé a gyepen a partvonal felé.
– Gerald, mit csinálsz? – követelte. – Gyertek ki onnan. Nincs szükség arra, hogy tönkretedd a ruhádat egy régi, törött limlomért. Hagyd a tóban!
Gerald megállt derékig a vízben, és a válla felett visszanézett rá. – Az a kislány majdnem megfulladt, Barbara, miközben megpróbálta visszaszerezni az apja óráját. Neki az nem limlom.
– Az már három láb iszap alatt van! – Barbara hangja fél oktávval magasabb lett, éles és furcsa módon lihegő. – Hagyd ott, ahol van! Különben is, Kay-nek joga sincs visszakérni – évekkel ezelőtt odaadták azt az órát, és csak Roland halála után vették vissza!
A mólón teljes csend lett.
A haragom ellenére is ráncoltam a homlokomat. Miről beszélt a fene?
Gerald hosszú ideig bámult Barbarára. Tíz lábnyira állt a piknikasztaltól három perccel korábban, amikor Barbara sikoltozott, hogy én tanítottam meg Lilliannek, hogy ellopja tőle az órát. Most meg azt állította, hogy én évekkel ezelőtt odaadtam.
Láttam a pontos pillanatot, amikor az ellentmondás leesett neki. Bármilyen szomszédos lojalitást is érzett Gerald Barbara iránt az elmúlt harminc évben, az ott párolgott el a napfényben.
Anélkül, hogy még egy szót szólt volna, Gerald megfordult, vett egy mély levegőt, és lemerült a sötétzöld vízbe a móló végénél.
– Gerald! – kiáltott fel Barbara, kezeit fehér lenvászon szoknyájára öklösítve. – Keith, mondd meg neki, hogy jöjjön ki a vízből! Ez magántulajdon!
– Gerald, haver, hagyja már, engedje el – kiáltotta Keith a partról, bár a hangja bizonytalan volt, miközben több nagynéni kényelmetlenül nézett össze mögötte.
Anyósom a tóba hajtotta lányom apjától kapott egyetlen emlékét, amíg egy szomszéd ki nem húzta, és fel nem olvasta hangosan a titkos vésést. Anyósom manikűrözött körmei máris hatéves lányom csuklójába vájtak, amikor letépte a nehéz ezüst haditengerészeti órát a karjáról, és egyenesen a mólóról a mély, iszapos vízbe hajította.






