A könnyeim újra eleredtek, de most már tisztán, melegen áramlottak. Az emlék – a soha nem ismert, fiatal anyám hiánya, az apám csendes, kemény szeretete, a motorosok világa, amitől egész életemben féltem és távol akartam tartani magam – egyszerre nyert értelmet. Nem az volt a családom, aki nap mint nap gúnyolt és megalázott egy ezüstszínű kisteherautó utasterében; az volt a családom, aki a legnagyobb viharban is felismerte a hűség rozsdás jeleit.
A motorok sorra röffentek be. A hangjuk nem a pusztítás, hanem az erő szimfóniája volt. Glenn felült az élre, adott egy határozott jelet a sisakrostélyán keresztül, és a konvoj lassan, fegyelmezetten elindult a felázott úton, magunk mögött hagyva a helyet, ahol Derek Lambert kitett a hidegbe.
—
A következő órák egy valószínűtlen, mégis békés álomként mosódtak össze bennem. A Red Mesa Riders klubháza nem valami sötét, félelmetes fészek volt az erdő szélén, ahogy azt a kisvárosi pletykákból hallani lehetett, hanem egy tiszta, fagerendás ranch jellegű épület a dombok lábánál, amelyet gondosan ápolt gyep és messze nyúló verandák vettek körül.
Amikor leálltunk a főbejárat előtt, Carol és két másik motoros feleség – egy kedves, idős hölgy, akit Margie-nak hívtak, és egy fiatalabb, határozott tekintetű nő, Sarah – szinte repülve jöttek ki elénk a verandáról. Margie egy bögre gőzölgő, mézes gyógyteát hozott, Sarah pedig azonnal puha, száraz takarókat és egy tiszta meleg melegítőnadrágot készített elő a szobámban.
– Istenem, de átáztál, kicsim! – mondta Margie, miközben a kezébe vette a hideg ujjaimat, és bevezetett a tágas, otthonos nappaliba, ahol egy hatalmas kőből rakott kandallóban ropogott a tűz. – Ülj le itt a legkényelmesebb fotelbe. Azt a mocskos Derek Lamberttel meg majd elszámolunk, de most az a legfontosabb, hogy te és a kisbaba biztonságban legyetek.
Ahogy leültem a meleg tűz mellé, és megittam a teát, a testem lassan felengedett. A zúzódások a térdemen még lüktettek, de a lelkemben lévő üresség helyét átvette egy furcsa, szilárd megnyugvás.
Fél óra sem telt el, amikor a külső udvarról felhangzott egy ismerős, mély motorbőgés, amit hamarosan egy autó csikorgó fékezése követett. A nappali ablakából láttam, hogy Glenn lép be a kapun, és nem egyedül jött.
A nyomában egy helyi rendőrautó állt meg, amelynek a kék villogója csendesen pislákolt az őszi alkonyatban. De ami még ennél is megdöbbentőbb volt: a rendőrautó hátsó üléséből – bilincs nélkül, de rendkívül sápadt, verejtékes arccal – lépett ki Derek Lambert.
A szívverzésem egy pillanatra kihagyott. Derek? Itt? Hogy a csudába hozták ide ennyi idő alatt?
Carol, aki észrevette a döbbenetemet, barátságosan a vállamra tette a kezét.
– Ne aggódj, Deborah. A Red Mesa nemcsak az utakon gyors. Glennnek van néhány régi barátja a megyei seriffhivatalban. Amikor Glenn elmondta a nevét és azt, hogy mi történt egy terhes nővel a negyvenhatos autópályán, a seriff maga ült autóba, hogy megkeresse azt a szemetet a patyolattiszta kisteherautójával.
Az ajtó kinyílt, és a helyi idős, de határozott arcú seriff, Miller – akit apám még a régmúltból jól ismételt – lépett be először, mögötte pedig Glenn, és végül Derek, akit két helyi rendőr kísért beljebb.
Derek arca eltorzult a dühöstől és a félelemtől, de amikor meglátott engem a kandalló mellett ülve, a gyapjútakaróba burkolózva, a szeme tágra nyílt. Valószínűleg azt hitte, hogy mire hazaér, én még mindig ott fagyoskodom az autópálya szélén, vagy legfeljebb valami messzi kórházban bolyongok. Nem számított arra, hogy a „múlt”, amit annyira meg akart tagadni és el akart taposni, most teljes fegyverzetben áll a sarkamra.
– Deborah! – kiáltotta Derek, és hirtelen megpróbált előrelépni, de az egyik rendőr határozott mozdulattal visszatartotta a vállánál fogva. – Édesem, kérlek… hallgass meg! Az egész csak egy félreértés volt! Ő… ő az én feleségem! Elment az esze, hisztizett az autóban, és… és én csak meg akartam nyugtatni, de ő kipattant az ajtón!
A hazugságai olyan átlátszóak voltak, mint egy ablaküveg. A hangja remegett, a homlokán gyöngyözött a veríték, és a drága inge is meggyűrődött a hirtelen letartóztatás miatt.
Seriff Miller mély, szigorú pillantást vetett Derekre, majd lelassított léptekkel odajött hozzám.
– Minden rendben van, Deborah? – kérdezte halkan, miközben levette a kalapját. – Megsértett ez az ember? Kérsz orvosi segítséget a babának?
Megráztam a fejem, és felemeltem az államat. Az első alkalommal az elmúlt hónapok során nem éreztem félelmet, amikor rá néztem.
– A térdem lehorzsolt, de a baba jól van, Seriff úr – mondtam tiszta, határozott hangon. – És nem volt semmiféle félreértés. Kirakott az esőbe az autópálya szélén. Elvette a telefonomat, a táskámat, és azt mondta, hogy soha nem akarta ezt a gyereket. És van még valami…
Derek arcáról a szín teljesen elszállt.
– Ne… ne hallgass rá, Seriff! Hazudik! Az egész egy megrendezett cirkusz!
– Csend legyen, Lambert! – csattant fel Miller seriff hangja, ami úgy zengett a fagerendás mennyezet alatt, mint egy viharos dörrenés. – Ha még egy szót szólsz az engedélyem nélkül, a hivatalos zaklatás, kiskorú veszélyeztetése és cserbenhagyás mellé még egy rendbeli hivatalos személy elleni ellenszegülést is kapsz a nyakadba.






