– Egy magángép. A Trans Global egyik alelnökének nevén van. És ha jól nézem a koordinátákat… pontosan azon az útvonalon halad, hogy ellenőrizze, miért nem értetek még célba a hullámsírban.
Megértettem. A szabotőr nem a földről irányított. A szabotőr a saját szemével akarta látni a pusztítást. És ami a legrosszabb: a gép nem volt messze tőlünk. Hátrafordultam a fülke ajtajához, amely még mindig nyitva állt a vészhelyzeti kényszerkinyitás után. A turistaosztály felé vezető folyosón csend uralkodott, de most ez a csend nem a békét jelentette, hanem a feszültséget. A 313 utas közül valaki ott ült a sorok között, és tűkön ülve várta, hogy a terv beteljesüljön.
– Dennis – mondtam határozottan, miközben átvettem a gép teljes felügyeletét. – Maga marad itt, tartja a kapcsolatot Samuelékkel és a bázissal. Én lemegyek az utastérbe.
– Megőrült?! – hördült fel Dennis. – Egyedül akar szembenézni egy terroristával? Nem is tudja, ki az!
– Dehogynem – mondtam, miközben a kabinajtó kilincsére tettem a kezem. – Azt a nevet, amit a fájl feladójaként láttam… öt évvel ezelőtt már hallottam egy eligazításon, mielőtt letiltottak a Bering-tengeri küldetésről. Ők nem utasak, Dennis. Ők a rendszer takarítóik.
Kiléptem a szűk folyosóra. A hajtóművek egyenletes morajlása most hátborzongató háttérzajként szolgált, miközben lassan, határozott léptekkel indultam meg a turistaosztály sötétülő ülésssorai felé, ahol a fellebbezhetetlen igazság – és a halálos veszedelem – várt rám.






