A zseblámpa halvány fényénél

A zseblámpa vagy a műszerfal halvány fényénél minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. A Boeing 777-es orra veszélyesen süllyedt, miközben a sebességmérő mutatója könyörtelenül kúszott lefelé. A kabinban lévő csendet csak a strukturális elemek rezonanciája és a zuhanó gép ordító szélzaja törte meg.

– Dennis, fogja a kormányszakasz alsó ívét! – kiáltottam túl a morajt. – Ha hagynak minket átesni, soha többé nem szedjük ki ebből a helyzetből!

Dennis, aki percekkel ezelőtt még csak egy ideges, ágról szakadt utas volt az 14B üléstársaként, most az első tiszt helyén ült, és erején felül feszült a kormánynak.

– Mit csináljunk?! – kiáltotta, miközben az arca verítékben úszott.

– Építsünk sebességet! Orrot le, de csak éppen annyira, hogy ne veszítsük el teljesen a magasságot, mielőtt a hajtóművek újra reagálnak a parancsainkra!

Kihasználva azt, hogy az adatkapcsolatokat sikerült leválasztanom, kézzel léptettem át a tolóerő-szabályzót közvetlen mechanikus üzemmódba. A gép hatalmas Rolls-Royce hajtóművei hirtelen morgásba kezdtek, ahogy a tüzelőanyag-áramlás újabb adagot kapott. A gyorsulás préselt minket az ülésbe, de a magasságvesztés ijesztő ütemben folytatódott. A sötét Atlanti-óceán hullámai vészesen közelítettek a szélvédőhöz.

– Háromezer láb! – hallottam a rádióban Samuel „Grizzly” Hayes feszült hangját. – Wraith, elveszítelek! A radar szerint túl aluilon vagy! Ha nem húzod fel, kénytelenek leszünk…

– Tudom, mint csinálok, Grizzly! – szóltam vissza, miközben minden izmom megfeszült. – Adj még tíz másodpercet!

– Öt ezredmásodperced van, Rebecca! A parancsnokság már a vészhelyzeti protokoll kiterjesztését követeli!

Egy utolsó, kétségbeesett mozdulattal mindketten hátrahúztuk a vezérlőoszlopot. A szárnyak megremegtek, a kabinban lévő burkolatok berezonáltak, és a fizika határait súrolva a gép orra hirtelen megemelkedett. A sebességmérő mutatója megtorpant, majd lassan, de biztosan emelkedni kezdett. A süllyedés megállt. Biztonságos magasságban, a nyílt víz felett stabilizáltuk a nagy testű utasszállítót.

A fülke csendje és a Project Janus

A fülkén hirtelen síri csend lett, amit csak a hűtőventilátorok zúgása tört meg. Dennis mély levegőt vett, a kezét elengedte a kormányműről, és remegő ujjal megtörölte a homlokát.

– Azt hittem… azt hittem, itt a vége – suttogta.

– Én is, Dennis – mondtam halkan, miközben a rádióra pillantottam. – Köszönöm.

– Grizzly One-One – szólaltam meg határozottan a mikrofonba. – A gép stabilizálva. A távvezérlés kiiktatva. Újra kézi irányítás alatt vagyunk.

A vonal túloldalán egy pillanatra csak a sistergés hallatszott. Aztán Samuel hangja ellazult, bár a feszültség még mindig ott vibrált benne: – Vétel, Wraith. Szép volt. De ezzel még nincs vége. A belső hálózatot valaki feltörte innen, a fedélzetről. És a kapitány kabinjában talált fecskendő… nos, az nem egyszerű gyógyszer volt.

Összerezzentem. Egy utasszállító fedélzeti gépe nem magától kezd el önállósodni, és a kapitány sem támadja meg az első tisztjét puszta szeszélyből. Valaki a gépen – vagy valaki a légitársaság irányítóközpontjában, mélyen beágyazódva a rendszerbe – megpróbálta eltüntetni a Trans Global 408-as járatot a történelemből, és vele együtt mind a 313 embert a fedélzeten.

És ekkor megláttam valamit a navigációs képernyő alsó sarkában, egy apró, rejtett fájlt, amit a rendszer a manuális átvétel pillanatában mentett ki. Egy titkosított üzenetet, amelyet közvetlenül a felszállás előtt küldtek át a kapitány termináljára. A feladó neve egyetlen szót takart, ami épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: a valódi veszély nem a tenger felett jár, hanem ott ül a turistaosztály egyik puha ülésén, és most azt várja, vajon sikerült-e nekünk mindannyiunkat a mélybe rántani.

A képernyőn villogó kis ikonra szegeztem a tekintetem. A titkosított fájl mellett egy kódnév szerepelt, amely azonnal felébresztette bennem a katonai reflexeket: „Project Janus”. Nem holmi véletlenszerű rendszerhiba vagy magányos, megőrült pilóta esete volt ez. Ez egy előre megfontolt, precízen kitervelt szabotázs volt, amelynek szálai a Trans Global Airlines legmagasabb vezetőségébe, sőt, talán annál is magasabbra nyúltak.

Az utasterek felé vezető út

– Dennis – szólaltam meg halkan, de olyan éles hangon, hogy az első tiszt székében ülő férfi nyomban felkerekedett. – Nézzen rá erre. Látja azt a fájlt?

Dennis közelebb hajolt, a szeme a monitorra tapadt. – Project Janus… Ez nem a légitársaság belső fejlesztési kódneve. Ez… úristen, ez egy katonai titkosszolgálati protokoll. Mi a fészkes fenét keres ez egy utasszállító gép fedélzeti számítógépén?

– Azt, hogy valaki meg akarta semmisíteni ezt a járatot – válaszoltam, miközben az agyam ezerrel pörgött. – Azt hitték, ha a gép a nyílt óceánba csapódik, a roncsok soha nem kerülnek elő, a 17-es szektor pedig magával viszi a titkot. De valaki elszámolta magát. Nem számoltak azzal, hogy egy kiképzett vadászpilóta ül a 14A-ban.

A rádióban ekkor ismét megszólalt Samuel hangja: – Wraith, hallasz? A parancsnokság átvette a helyzetjelentést. Azt mondják, maradjatok a levegőben, amíg a kíséretünkkel együtt biztonságosan le nem kísérünk titeket a norfolki légibázisra. De van egy rossz hírem. A repülőtér környékén lezárták a légteret, mert a radaron láttuk, hogy egy másik gép is elindult Londonból ugyanazzal a titkosítással.

A gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult. – Milyen gép, Grizzly?