A döfés pontos volt. De ahelyett, hogy vér fröccsent volna, vagy a lény összeesett volna a fájdalomtól, a kés pengéje úgy hatolt be a testébe, mintha csak egy sűrű füstbe vagy folyékony árnyékba szúrtam volna bele. A lény nem is rezzent meg. Csak lenézett a mellkasában álló késre, majd egy hideg, gúnyos nevetéssel kihúzta magából, és a padlóra hajtotta.

– Ostoba kisember – suttogta, és a szemei hirtelen feketévé váltak, teljesen kitágulva. – A fém nem árthat nekem.

A lény hatalmas lendülettel felém vetette magát. A karjai kitárultak, hogy megragadjanak, és éreztem, amint a hideg, fojtogató lehelete megérinti az arcomat. Becsuktam a szemem, és elvágólag felkészültem a legrosszabbra.

De abban a pillanatban a bejárati ajtó hirtelen betört.

Egy hangos robbanás hallatszott, mintha egy feszítővassal feszítették volna ki a zárat, és a folyosóról fegyveres rendőrök rontottak be a lakásba, a fegyvereiket a lényre szegezve.

– Maradj a földön! Kezeket a magasba! – ordította a nyomozó, aki az éjjel hívott.

A lény hátrafordult, és a rendőrökre meredt. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha harcba szállna velük, de aztán – látva a túlerőt és a fegyvereket – hirtelen elengedte magát, a teste pedig szétfoszlott, mint a hajnali köd a felkelő napfényben. Egy sűrű, fekete füstgomolyag hagyta el a lakást a nyitott ablakon keresztül, otthagyva a hűvös, üres szobát, a betört ajtót és a halálos csendet.

Én pedig a konyha sarkában rogytam össze, a kezemet a térdemre hajtva, miközben a rendőrök átvizsgálták a lakás minden zugát.

Mark halott volt. A férjemet elragadta a sors a fagyos éjszakában, egy autóroncs keserű hamujában. De az a valami, ami visszatért a helyére… nos, az a rémálom, bár elmenekült, de a zsigereimben örökre ott maradt. Tudtam, hogy bárhol is járok majd a jövőben, a tükrökbe nézve mindig fel kell tennem magamnak a kérdést: vajon ki néz vissza rám a másik oldalról?