A vonal másik végén, a nyomozó lélegzetvisszafojtott, feszült csendje után olyan információ hangzott el, amitől a vér meghűlt az ereimben, és a telefon szinte kiesett a remegő ujjaimból.

– Asszonyom… – kezdte a nyomozó halkan, szinte bizonytalanul. – A lift melletti kamera felvétele azt mutatja, hogy tegnap este tíz óra tizennyolc perc után… nem ment le senki a mélygarázsba. Sőt, a társasházunk főbejáratánál lévő összes mozgásérzékelő kamera azt rögzítette, hogy a férje, Mark, egész este el sem hagyta a lakást. Senki sem lépett ki a frontajtón, és senki sem jött be.

A szoba forgani kezdett velem. A telefon a fülemhez tapadt, de a hangok távolinak és torznak tűntek, mintha egy víz alatti barlangból hallatszottak volna.

Hogyan lehetséges az, hogy egy autó elhagyja a mélygarázst, a benne ülő férfi halálos balesetet szenved, a férjem holmijai – a karórája, a gyűrűje, a pénztárcája – ott hevernek a halottasház fém asztalán, a mellettem álló férfi pedig… nos, a mellettem álló férfi, aki pontosan úgy néz ki, mint Mark, aki tudja az összes titkunkat, és pontosan ugyanazokat a gesztusokat ismétli… nos, ő egész este ki sem tette a lábát a lakásból?

Lassan elfordítottam a fejem az ablaktól. Mark még mindig háttal állt nekem, a reggeli napfény élesen rajzolta ki a hátának a kontúrját a függönyön átszűrődő fényben. De ahogy a kezeit néztem, észrevettem valami olyasmit, amit eddig a sokk miatt képtelen voltam befogadni.

A jobb kezén, a hüvelykujja és a mutatóujja között volt egy halvány, fehér heg – egy emlék egy régi gyerekkori biciklis esésből. Amikor Mark felé fordultam, hirtelen észrevettem, hogy ezen a kezén… nincs semmilyen heg. A bőr teljesen sima, hibátlan volt.

A hideg veríték azonnal elöntötte a homlokomat. Egy idegen állt a lakásomban. Egy lény, egy mimika, egy szörnyeteg, amely valamilyen megmagyarázhatatlan okból felvette a férjem arcát, a hangját, a emlékeit, és beköltözött az életembe. És én ott aludtam vele egy ágyban egész éjszaka.

– Anna? Hall engem? – csengött a nyomozó hangja a telefonból. – Küldök egy egységet a címükre. Maradjon vonalban, és kérem, semmiképpen ne árulja el magát! Ne nézzen rá, ne provokálja!

– Túl késő… – suttogtam alig hallhatóan, mert ebben a pillanatban Mark… vagy az a valaki, aki Marknak adta ki magát… hirtelen megfordult.

Az arca már nem volt az a kedves, ismerős mosoly, amit nyolc évig szerettem. A szája szélén egy hátborzongató, túl széles mosoly húzódott meg, a szemei pedig – amelyek eddig barna színben csillogtak – most a reggeli fényben furcsa, hideg, metszően sötét tónust kaptak, amelyben semmi emberi nem maradt.

Lassan letette a bögréjét az asztalra. A bögrét, amit a bal kezével fogott.

– Beszéltél a rendőrséggel, drágám? – kérdezte egy olyan hangon, amely egyszerre volt Mark hangja és valami mélyről jövő, idegen visszhang.

A telefon a padlóra esett, és a képernyője darabokra tört a kövezeten. De a vonal még nem szakadt meg teljesen; hallottam, amint a nyomozó a torkaszakadtából ordít a kagylóba: *„Induljatok! Rohanjatok a lakásba! Most azonnal!”*

Mark… vagyis a lény, aki felvette az alakját… egyetlen sima, macskaszerű mozdulattal elzárta az utat a bejárati ajtó felé. A szemei összeszűkültek, és a teste hirtelen megfeszült, mint egy ugrásra készülő ragadozónak.

– Olyan kár – mondta a lény, és a mosolya még szélesebbé vált, miközben a hangja egyre mélyebbé és torzabbá alakult. – Milyen szép kis életünk volt együtt, Anna. Miért kellett mindent elrontani egy felesleges telefonhívással?

A félelem fojtogató hulláma söprt végig rajtam, de a túlélési ösztön – az a belső, primitív erő, amely a legsötétebb pillanatokban ébred fel az emberben – arra sarkallt, hogy ne adjam fel. Hátrafelé hátráltam a konyhasarok felé, miközben a kezemmel vakon kutattam valami fegyver után a pulton. Az ujjaim rácúsztak egy nehéz, rozsdamentes acélból készült kés nyelére.

A szörnyeteg lassan, méltóságteljes léptekkel indult felém, a léptei alatt a padló megnyikordult.

– Nem vagy Mark… – mondtam, és a hangom remegett, de a kések szorítása a kezemben megkeményedett. – Ki vagy te valójában? És hová lett a férjem?

A lény megállt néhány lépésre tőlem. A feje hirtelen furcsa szögben oldalra fordult, mintha tanulmányozná a reakcióimat, és a torkából egy mély, sötét hörgés tört elő.

– A férjed… nos, ő már régen elégett abban az autóban, aminek a roncsai között ma reggel guberáltak a zsaruk – mondta gúnyosan, miközben az arca vonásai egy pillanatra elmosódtak, és alatta valami sötét, formátlan massza villant fel, mielőtt visszavette volna Mark arcát. – Én pedig csak átvettem a helyét. Mert ez a világ annyira üres, annyira tele van magányos lelkekkel… olyan könnyű volt beköltözni az emlékeibe. Tudtam minden titkát, minden rezdülését. Miért bánt ez téged ennyire? Hiszen olyan jó feleség voltál…

– Tűnj el innen! – ordítottam, és teljes erőmből előrelendítettem a kést, egyenesen a mellkasába döfve a pengét.