– Elnézést – mondta Róbert halk, de határozott hangon, miközben közelebb lépett. – Nem akartam zavarni a családi tanácskozást. De Mrs. Martinez… van egy kis időtége beszélgetni?

Diego elébe ugrott, a mosolya görcsös volt, az ujjai pedig remegtek.
– Mr. Thompson, kérem, ne törődjön vele. Anya… hát, néha az idős emberek nehezen viselik a társaságot, ha elfáradnak. Kísérem vissza a nappaliba…

Róbert egyetlen pillantással elhallgattatta a fiamat. Az a fajta tekintet volt az, amivel a bíróságon a bírák szokták rendre inteni a túlbuzgó ügyvédeket.

– Diego – mondta Róbert nyugodtan. – Én nem az idős emberekről beszéltem. Azt kérdeztem Mrs. Martineztől, hogy ráér-e egy szóra. És úgy látom, ő határozottan ráér.

Beleültetett egy furcsa, feszült csendbe bennünket. Róbert bólintott felém, én pedig kiléptem a konyhából a folyosóra, magam mögött hagyva a fiamat és a menyemet, akik úgy álltak ott, mint akiknek a lába alól kihúzták a talajt.

A könyvtárszoba – az a hely, amit Károllyal a kedvenc olvasótermünkként rendeztünk be, és amit Karolina utoljára „poros raktárnak” nevezett – csendes volt és félhomályos. Róbert behúzta mögöttünk az ajtót, de nem csukta be teljesen. Megállt a mahagóni íróasztal mellett, amelyen még mindig ott állt a férjem, Károly bronz tolltartója.

Róbert megnézte a tárgyakat a szobában, majd rám nézett.

– Tudja, Mrs. Martinez – kezdte lassan, miközben letette a poharát az asztalra. – Amikor Diego harminc perccel ezelőtt bemutatott a cégnek, és elmesélte a sikereit, azzal dicsekedett, hogy milyen családi háttérből jön. Azt mondta, hogy az édesanyja egy özvegy, akit a külvárosi házában támogat, mert… nos, mert a fia nélkül tehetetlen lenne.

A gyomrom egy pillanatra összezsugorodott.
– Ezt mondta?

– Ezt mondta – bólintott Róbert komolyan. – De amikor bejöttem a konyhába, és megláttam azt a tortát, meg éreztem a töltött káposzta illatát… nos, az a fűszerezés. Ugyanezt az ízt éreztem harminc évvel ezelőtt Madridban, egy kis családi vendéglőben, amit egy Rózsa nevű asszony vezetett a férjével, Károllyal. Aztán megláttam a csillárt a mennyezeten. Az a csillár spanyol import, ugye? Nem olyan darab, amit egy harmincéves fiatalember vesz a fizetéséből a külvárosban.

Elmosolyodtam. A feszültség lassan elszállt belőlem, és átadta a helyét egy mély, megkönnyebbült békének.

– Károllyal hoztuk be az országba, amikor a cégünket alapítottuk, Mr. Thompson – mondtam halkan. – Mielőtt Diego megszületett volna, és mielőtt a fiam elfelejtette volna, hogy honnan jött.

Róbert mélyen bólintott, és a szemében őszinte tisztelet csillant meg.
– Tudtam. Amikor Diego bekerült a céghez, mint junior ügyvéd, az apja nevével adott be ajánlást. Károly Martinez… hűha. Ő volt az az ember, aki a kilencvenes években Springfieldben az egyik legtisztább jogi alapot fektette le a vállalataink számára. Mindig tiszta kézzel játszott. És amikor Károly meghalt… nos, a cégünk sokat veszített abban a pillanatban. De azt hittük, a fia méltó lesz a nevéhez.

A szavak úgy estek be a szobába, mint a nehéz kövek.

– Diego jó ügyvéd – mondtam őszintén. – De eltévedt a saját ambíciói és a felesége elvárásai között. Azt hitte, hogy a sikerhez az kell, hogy megtagadja a gyökereit.

– A siker, Mrs. Martinez, nem a gyökerek letépésén alapul, hanem azon, hogy milyen mélyen tudsz kapaszkodni beléjük – mondta Róbert, majd a zsebébe nyúlt, előhúzott egy kis névjegykártyát, és letette az asztalra. – Holnap reggel kilenckor várom az irodámban. Van egy fontos szerződésünk a spanyol befektetőkkel, és szükségem van valakire, aki nemcsak a jogi paragrafusokat ismeri, hanem azt is, hogyan kell tisztességesen üzletet kötni. Diego azt hiszi, ő a legalkalmasabb erre. De miután ma este láttam, hogyan kezeli a saját édesanyját… nos, el kell gondolkodnom azon, hogy ki az, aki valóban alkalmas a vezetésre a cégnél.

Néztem a névjegykártyát. A sima, fehér papíron a fekete betűk élesen kirajzolódtak.

– Ott leszek, Mr. Thompson – mondtam.

Amikor kinyitottuk a könyvtárszoba ajtaját, Diego és Karolina ott álltak a folyosón, mint két elítélt a vesztőhely előtt. A fiam arca sápadt volt, a szemeiben pedig ott izzott a kérdés, amit nem mert hangosan kimondani: *Mit beszéltetek? Elrontottam mindent?*

Róbert megállt mellette, ráhelyezte a kezét a fiam vállára – nem barátilag, hanem olyan hűvös, hivatalos távolságtartással, ami minden illúziót eloszlatott.

– Remek este volt, Diego – mondta a főnök. – Az édesanyja pedig… nos, ő egy rendkívüli asszony. Azt hiszem, holnap a tárgyalóban sok mindent meg kell majd vitatnunk a jövődről.

Ezzel Róbert elindult a bejárati ajtó felé, Karolina pedig rohant utának, hogy kabátot adjon rá, de a főnök intett, hogy nem szükséges, és egyetlen szó nélkül eltűnt az esős budai éjszakában.

A falióra kilencet ütött.

A nappaliból lassan elszálltak a vendégek. Az autók fényszórói egyenként suhantak el a ház előtt, miközben a piros ruhás Karolina visszatért a folyosóra, és a könnyeivel küszködve nézett rám.

– Rózsa… – zihálta. – Mit tettél? Mit mondtál neki? Tönkreteszed a fiad karrierjét!

Nem kiabáltam. Nem volt rá szükségem. Odaléptem a konyhaasztalhoz, felvettem a csokoládétortát, amit reggel óta sütöttem, és egy tiszta tányérra raktam.