A teát átnyújtottam neki. Amikor a keze hozzáért az enyémhez, a durva, kérges ujjai meglepően gyengéden fogták meg a bögrét. Egy pillanatra összefonódott a tekintetünk, és a szoba feszültsége hirtelen megváltozott. Nem a korábbi rettegés feszültsége volt ez, hanem az a fojtott, elektrosztatikus csend, ami két olyan ember között alakul ki, akik mindketten mindent elvesztettek, és most egyetlen szálon lógnak a szakadék felett.
– Köszönöm, Silas – mondtam halkan. – Az aukción… amikor mindenki más elfordította a fejét… te nem tetted.
– Soha nem tudtam elfordítani a fejem, ha igazságtalanságot láttam – felelte halkan, és a szeme mélyén valami melegség csillant meg. – Már hét évvel ezelőtt sem tudtam, amikor az apád megkért, hogy vigyázzak rád. Csak akkor még túl fiatal voltál, és én túl büszke ahhoz, hogy közelebb jöjjek. Azt hittem, ha távol maradok, biztonságban leszel. De tévedtem. A gonosz nem hagyja békén azt, aki hallgat.
A vihar kint lassan csillapodni kezdett. A szél üvöltése egyenletes, monoton morajjá szelídült, de a fagy megmaradt. A kabin ablakain vastag jégvirágok nőnek ki, teljesen elzárva a külvilágot. Odabent csak a kályha narancssárga fénye és a kettegő fadarabok hangja létezett.
– Hol fogsz aludni? – kérdeztem hirtelen, amikor észrevettem, hogy a szobában csak egyetlen, szőrmékkel és vastag takarókkal megrakott ágy van – az, amit Silas készített elő nekem.
Silas felállt, megragadta a nehéz kabátját, és a fapados padlóra terítette le magának a tűz közelében. – Itt, a földön. Nekem ez a fenti kényelem nem számít, Abigail. Te feküdj le az ágyra. Pihenned kell. Holnap nehéz napunk lesz.
Nem vitatkoztam. A kimerültség, ami egész nap a csontjaimban ült, most hirtelen teljes súlyával zuhant rám. De mielőtt lehunytam volna a szemem a puha takarók alatt, még egyszer odanéztem a földön fekvő férfihoz. Silas a fegyverét a keze ügyében tartotta, de a szeme már lecsukódott. Ott ültem a sötétben, a hegyek gyomrában, egy olyan ember mellett, akit a világ vadállatnak bélyegzett meg – de aki aznap az egyetlen volt, emberséget mutatott nekem az embertelenségben.
A hajnal hideg, kék fénnyel törött be a jégvirágos ablakokon keresztül. A vihar elült, de a friss hó mélyen, szűzies fehér lepelként borított be mindent odakon. A csend olyan sűrű volt, hogy szinte vágni lehetett.
Nem a hideg ébresztett fel, hanem egy hang.
Egy tompa, nehéz dobbanás a kabin ajtaján kívül. Nem a szél volt az. Valaki kopogott – vagy inkább lökdosta a nehéz tölgyfa ajtót.
Silas egyetlen szempillantás alatt ott volt a lábánál. A mozdulatai hangtalanok voltak, mint a farkasé. Intett nekem, hogy maradjak a sarokban, a takarók mögött, ahol a puska pihent az asztalon. Ő maga a kabin ablakához lépett, óvatosan félrehúzva a vastag bőrfüggönyt egy ujjnyira.
– Hányan vannak? – suttogtam, alig hallhatóan.
– Négyen – felelte Silas, és a hangja jéghideg volt. – A polgármester emberei. Nem várják meg a tavaszt. Tudják, hogy ha ez a notesz elhagyja a hegyet, ők végeztek.
A levegő megfagyott a szobában. Odakint a falu egyik jól ismert hangja szólalt meg – Thomas polgármesteré, amely áttörte a fagyos csendet:
– Silas! Tudjuk, hogy benn vagy! Add át a lányt és a noteszt, és senkinek sem esik baja! Ha ellenkezel, felgyújtjuk a kabint a fejtek felett!
A szívem a torkomban dobogott. A fegyverért nyúltam az asztalon. A hideg fém most már nem ijesztett meg; a túlélés ígérvénye volt. Silas rám nézett, a tekintete egyszerre volt kemény és megnyugtató.
– Készen állsz, Abigail? – kérdezte, miközben a saját puskáját a reteszhez emelte.
Bólintottam, és felemeltem a puskát. A falu azt hitte, hogy egy eladó öreg ló vagyok, akit bármikor megvehetnek és eldobhatnak. De tévedtek. Silas Boone megadta nekem a választás jogát – és én most választottam. Harcolni fogok.