Roy a tűz mellett ült, a takarójába burkolózva, de a szeme nyitva maradt. A kezében még mindig ott tartotta az apja régi papírját. A papír szélét simította az ujjaival, miközben a múlt emlékei kavarogtak a fejében. Apja arca, a régi, elfeledett otthon képei, a por, a vér és a sivatag végtelen csendje.
Hirtelen lépések zaja hallatszott a sátrak mögül. Sonara jött közelebb, a kezében egy fatálkával, amelyben meleg gyógytea gőzölgött. Letérdelt Roy mellé, és némán átnyújtotta neki.
– Nem fogsz tudni elaludni, ha a múlt démonait számolod – mondta a lány halkan.
Roy elvette a tálat, az ujjai súrolták Sonara ujjait. A bőrük érintése olyan volt, mint egy villanás a sötétben; rövid, de éles.
– A múlt mindig ott van, Sonara – mondta Roy, miközben belekortyolt a kesernyés teába. – Csak eddig azt hittem, hogy egy üres sírra találtam. Most meg kiderült, hogy az apám még mindig él bennem… és talán valahol ott van a hegyek között is.
Sonara a tűz parazsát nézte, amely lassan hamvadni kezdett.
– Ha életben van, meg fogjuk találni. De először túl kell élnünk a holnapot. Montgomery nem fog kegyelmet ismerni. Tudja, hogy a papír a mi kezünkben van, és mindent megtesz, hogy visszaszerezze.
– Hát próbálja meg – felelte Roy, és a hangja olyan hideg volt, mint az arizonai éjszaka. – Nem engedem, hogy még egyszer elvegye tőlem azt, ami az enyém. Sem az apám emlékét, sem… sem azt, ami most kezdődik.
Sonara nem válaszolt, de a szemeiben megcsillanó fény elárulta mindazt, amit a szavak nem tudtak volna kimondani.
—
A hajnal első fénye lassan kúszott fel a sivatagi hegyek csúcsaira, lilás-arany színbe borítva a fagyos tájat. A levegő jéghideg volt, de a felkelő nap sugara már ígérte a közelgő nappali meleget.
Az apacs tábor középpontjában, a még pislákoló hamvadó tűz mellett állt Kesto főnök. A törzs tagjai csendes körben gyűltek össze. Nem voltak díszes ruhák, nem voltak ünnepi dalok; csak a szél súgása a kövek között és a lovak horkanása a karámban.
Roy Hatch ott állt a kör közepén, a kifakult ingében és a bőr mellényében, az arcán a sivatagi por nyomaival. De a tartása egyenes volt, mint a fenyőfa a hegyoldalban.
Sonara lépett elő a sátor ajtajából. Hagyományos, gyöngyökkel hímzett szarvasbőr ruhát viselt, a vállán egy sötét gyapjútakaróval. A haja sötét hullámokban omlott a vállára, a szemében pedig ott ragyogott a büszkeség és az elszántság tüze.
Megállt Roy előtt. A csend szinte megállította az időt a tisztáson.
Kesto főnök előrelépett, a kezébe vett egy kis cseréptálat, amelyben szent zsálya égett, és a füstöt lassan átlebegtette a fiatalok felett.
– A föld, amelyen állunk, emlékszik – mondta Kesto mély, zengő hangon, amely átjárt minden jelenlévőt. – Emlékszik a vérre, a könnyekre és azokra, akik elestek a szabadságért. Most két idegen útja találkozik ezen a tűzön túl. Nem a kényszer köti őket össze, hanem a sors, a vér és a közös ellenség. Roy Hatch, elfogadod-e Sonarát, mint a feleséged, hogy védelmezd őt a viharban, és oszd meg vele a kenyeret és a harcot?
Roy Sonarára nézett. A lány szemei mélyek voltak, mint a kanyon kútjai.
– Elfogadom – mondta Roy, tisztán és határozottan.
Kesto a lány felé fordult.
– Sonara, elfogadod-e Roy Hatchet, mint a férjed, hogy mellette állj a harcban, és hűséges légy hozzá mindhalálig?
Sonara egy pillanatig sem habozott. A tekintete nem rezzent meg.
– Elfogadom – mondta, és a hangja tisztán zengett a reggeli csendben.
Kesto a kezükre tette a saját, idős, ráncos kezét, és rájuk húzott egy régi, ezüstszálas karkötőt, amely generációkon át öröklődött a családban.
– Mostantól egyetlen lélek vagytok a viharban. A törzs védelmet nyújt nektek, és ti védelmezitek a törzset. Jöjjön a sötétség, a tűz el nem alszik.
A ceremónia rövidebb volt, mint bárki várt volna, de a súlya nagyobb volt, mint ezer díszes esküvőé a városokban. Amikor a szertartás véget ért, a tábor harcosai egyetlen fojtott kiáltással tisztelegtek az új pár előtt.
De a pillanat öröme nem tarthatott sokáig.
A tábor széléről hirtelen egy ló dobogása hallatszott. Egy fiatal apacs felderítő vágtatott be a tisztásra, a lova habzott a fáradtságtól, a szemei dülledtek voltak a féleelemtől.
– Jönnek! – kiáltotta a harcos, miközben leugrott a nyeregből. – Montgomery emberei! Legalább harmincan vannak, puskákkal és ágyúval! Már átlépték a alsó patakot, és egyenesen a kanyon felé tartanak!
A csend azonnal darabjaira hullott. A harcosok fegyverekért nyúltak, a lovak nyerítve ágaskodtak a karámokban.
Kesto főnök arca megkeményedett. Nem lepődött meg; számított erre.
– Elérték a küszöbünket – mondta Kesto, majd Royra és Sonarára nézett. – Itt az ideje, hogy eldöntsük, kié ez a föld.
Roy a kezébe vették a puskáját, a lőszeres övét rántotta meg a derekán, majd Sonarára pillantott. A lány már a nyergében ült, a puskája a hátára vetve, a szemeiben pedig nem a félelem, hanem a harc tüzes szántása égett.






