Sonara lepillantott a földre, majd lassan Royra emelte a tekintetét. A férfi nem volt idegen többé. Nem egy kényszerű teher volt, akit a törvény vagy a adósság láncolt hozzá, hanem valaki, aki ugyanolyan sebeket hordozott a szívében, mint amilyeneket ő maga is ismert. A harag, ami eddig benne élénkült a kényszerházasság miatt, lassan átadta a helyét egy mély, hallgatag tiszteletnek.

– Azt mondtad, hogy nem fogsz hozzám érni – szólalt meg Sonara a csendben, a hangja szelídebb volt, mint azelőtt. – Azt mondtad, hogy a választás az enyém marad.

Roy bólintott, a tekintete nem rezzent meg.
– Úgy van. Nem azért jöttem ide, hogy rabszolgát csináljak belőled, Sonara. Csak meg akartam menteni egy fiút az éjszakában, mert senki sem érdemli meg, hogy egyedül haljon meg a hóban. Ha a főnök ezt a házasságot akarja a béke vagy a védelmünk érdekében, én tiszteletben tartom a szavamat. De a te akaratod nélkül nem teszek semmit.

Kesto elmosolyodott – egy fáradt, de őszinte mosoly futott át az arcán.
– A lányom nem olyan, akit meg lehet vásárolni, és nem is olyan, akit kényszeríteni lehet. De látom a szemetekben azt a tüzet, ami nem a gyűlöletből, hanem a sorsból fakad. Ha ez a házasság megköttetik, az nemcsak egy adósság törlesztése lesz, hanem egy szövetség kezdete. Egy olyan szövetségé, amely megállíthatja azokat, akik el akarják venni a földünket.

– Milyen ellenségről beszél, főnök? – kérdezte Roy, miközben a kezét a zsebébe süllyesztette, ahol a fémből készült pisztoly markolata várt. – Kik üldözték az apámat, és kik azok, akik most a hegyek között mozognak?

Kesto a távolba mutató sötét hegygerincek felé intett a kezével.
– Nemcsak a katonaság az, Roy. Van egy ember, aki a háttérben mozgatja a szálakat. Egy bányászati mágnás és föld spekuláns, aki nem tűri el, hogy az apacsok ezen a földön éljenek, és nem tűri el, hogy bárki is a tulajdonába vegye a vízforrásokat. A neve… Montgomery. Richard Montgomery. Ugyanaz az ember, aki tizenhat évvel ezelőtt felgyújtotta Nathaniel Vance farmját, és aki most a katonai egységeket használja arra, hogy kipréseljen bennünket a völgyből.

Roy összeszorította a fogait. A név, mint egy savas csepp, égette a fülét. Montgomery. Hallott már róluk a déli városokban: könyörtelen emberek voltak, akik pénzzel és fegyverrel vásárolták meg a törvényt, és mindenkit eltüntettek az útból, aki az útjukba állt.

– Szóval ezért jöttek a katonák a határra – mondta Roy halkan. – Nemcsak a törzset akarják elüldözni. Azt keresik, ami az apámé volt. Azt a bizonyos dokumentumot vagy földokiratot, ami bizonyítja, hogy a völgy nem az övék.

– Pontosan – bólintott Kesto. – És ha te nálunk vagy, és nálad van a papír, akkor most te vagy a legfőbb célpontjuk. Montgomery emberei már biztosan tudják, hogy valaki átlépte a hegyeket. Nem fognak megállni, amíg el nem érik a tábort.

Sonara kilépett a sátor árnyékából, a kecses, de határozott mozdulatával a fegyverövére tette a kezét.
– Akkor nem várhatjuk meg, hogy idejöjjenek – mondta éles hangon. – Ha Montgomery háborút akar, megkapja. De nem a mi táborunkban fogunk harcolni. Ismerem a Sas-kanyon ösvényeit. Olyan helyekre tudom vezetni őket, ahol a lovak nem járhatnak, és a fegyvereik mit sem érnek.

Roy ránézett a lányra. A bátorsága, a büszkesége és az a megmásíthatatlan elszántság, ami a tekintetéből sugárzott, lenyűgözte. Nem egy törzs védtelen leánya volt ő, hanem egy harcos, aki nem félt a haláltól, ha a családjáról és a népéről volt szó.

– Nem engedhetem, hogy egyedül menj a kanyonba, Sonara – mondta Roy határozottan. – Ha Montgomery emberei utolérnek titeket, engem keresnek. Az apám miatt. Az én feladatom, hogy véget vessek ennek a rémálomnak, nem a tiéd.

– Ez nem a te harcod volt, amikor beléptél a táborba, cowboy – mondta Sonara, miközben a szemei szinte szikráztak a tűz fényében. – De most már az. Mert az apád vére és a mi vérünk ugyanabba a porba hullott. És az apacs törvény szerint, aki a vérével véd meg minket, az a családunkhoz tartozik. Akár tetszik, akár nem.

Kesto főnök elégedetten bólintott.
– A lányom beszélt. És a törvény az törvény. Holnap hajnalban, amikor a nap első sugara eléri a keleti sziklákat, megtartjuk az esküvőt. Nem díszek között, nem lakomával, hanem a tűz előtt, a szellemünk jelenlétében. Mert csak úgy állhatunk ki Montgomery ellen, ha eggyé válunk.

Roy egy pillanatig némán állt. A gondolat, hogy egy idegen vadonban, egy olyan nép körében veszi feleségül egy apacs lányt, akit néhány órával ezelőtt még alig ismert, hihetetlennek tűnt. De amikor Sonarára nézett, nem érezte a kényszer súlyát. Csak azt a furcsa, megmagyarázhatatlan békét, amit az útja során oly régóta keresett. Valami végre a helyére került az életében.

– Legyen – mondta Roy mély, határozott hangon. – Holnap hajnalban.

Az éjszaka hátralevő részében a tábor nem aludt. Az apacs harcosok csendben élezték a pengéiket, nyilakat készítettek, és ellenőrizték a csapdákat a kanyon bejáratánál. A feszültség tapintható volt a levegőben; mindenki tudta, hogy a következő nap nem a békéről, hanem a túlélésről fog szólni.