Két órával később a ház ismét csendes volt.
A rendőrautók elhagyották a felhajtót, a hűvös athertoni éjszakában csak a fák lombja susogott a szélben.
Leültem a dolgozószoba bőrfotelébe. Az asztalon ott feküdt a Pinnacle Technologies eredeti alapító okirata, amit 1987-ben írtam alá egy kis garázsban, két használt számítógép mellett.
Megérintettem a papírt.
A fiam börtönbe került, a menyem elszámolhat a tetteivel a törvény előtt, és a vagyonom – a hárommilliárd dollár, amiért annyit küzdöttem – nem egy csaló házaspár zsebébe fog vándorolni, hanem ott marad, ahol a kezdet kezdetén is tartoztam vele: a jótékonysági alapítványoknál, a fiatal, becsületes mérnökök támogatására, és azoknak az embereknek a megsegítésére, akik tudják, hogy az igazi gazdagság nem a bankszámlán, hanem a gerincben létezik.
A telefonom megcsörrent az asztalon.
Egy ismeretlen szám volt a Szilícium-völgyből. Nem vettem fel. Hagytam, hogy csöngjön, amが終わ el nem hallgatott.
Aztán felálltam, kimentem a konyhába, és feltettem a vízforralót egy csésze teára. Négy perc áztatás. Pontosan úgy, ahogy David szerette. És ahogy én is szerettem, amikor a világ még egyszerűbb volt.






