A tisztek némán követtek. Amikor Miller meglátta az asztalon tornyosuló iratokat, a gyógyszeres dobozeket és a laboratóriumi eredményeket, a szája egyetlen vékony vonallá húzódott össze.
– Ez… – kezdte, miközben felvett egy átlátszó műanyag tasakot, amelyben a Lauren által használt tabletták maradványai voltak. – Ez nem polgári peres ügy, Kate. Ez büntetőeljárás. Mérgezés, okirat-hamisítás, pénzmosás és előre kitervelt kísérlet…
– Tudom, Miller – vágtam a szavába. – Nem akarom, hogy azonnal bilincsben vigyék el őket a vacsoraasztal mellől a nyilvánosság előtt. Nem a botrány miatt. Hanem mert azt akarom, hogy a saját otthonukban, a saját szemükkel lássák meg, hogy a játszmának vége.
Thomas, a biztonsági főnök biccentett.
– Mrs. Matthews, a kamerarendszerünk és a belső rögzítők készen állnak. Ha visszatérnek, a kulcsaikkal nyitják az ajtót, de a riasztórendszert átállíthatjuk úgy, hogy ne tudják hatástalanítani a szokásos kóddal. Amikor belépnek, a ház zárolási módba kapcsol.
– Pontosan ezt akarom – mondtam. – Hagyjátok, hogy belépjenek. Hagyjátok, hogy azt higgyék, minden a terv szerint halad. Aztán majd meglátjuk, mit mondanak, amikor a hálószobám ajtaja helyett a rendőrségi cella ajtaja záródik be mögöttük.
—
Körülbelül este tizenegy óra tizenöt perckor hallottuk a BMW jellegzetes motorhangját a felhajtón.
A fényszórók fényei végigsöpriek a nappali mennyezetén, majd a motor elhallgatott. A kocsiajtók csukódásának tompa hangja szűrődött be a hűvös éjszakai levegőben.
A lépteik zaja közeledett a bejárati ajtó felé.
Lauren nevetése hallatszott – az a sima, társasági nevetés, amit annyiszor hallottam a családi vacsorákon, amikor eljátszotta a tökéletes, szerető menyet.
– Ugyan, Michael, láttad az arcát, amikor bezártuk a szobába? – mondta hangosan, miközben a kulcs a zárban megfordult. – Teljesen beleélte magát ebbe a kis öregasszonyos drámába. Holnap reggel hívhatjuk az elmegyógyintézetet, és…
A mondat a levegőben lógva maradt.
Az ajtó kinyílt, de a belső riasztó nem a szokásos üdvözlő dallamot játszotta le, hanem egy mély, folyamatos, zöld fényű lezárási jelzést adott. A folyosó és a nappali összes intelligens lámpája egyszerre gyulladt fel, vakító, tiszta fénybe borítva a teret.
Lauren és Michael ott álltak a küszöbön.
Lauren a tökéletes cream színű zakójában, a kezében a márkás táskájával; Michael pedig kissé kipirult arccal, a kulcscsomóval a kezében.
Aztán megláttak minket.
Nem voltam a hálószobámban.
A nappali közepén álltam, a mahagóni asztal mellett, a kezemben a magánnyomozói jelentésekkel. Miller hadnagy a jobb oldalamon állt, a kezén a rendőrségi jelvénnyel, míg a két egyenruhás tiszt a folyosó két oldalán zárta el a menekülési utat. Thomas és a biztonságiak a hátunk mögött álltak, némán, mint a fémből öntött szobrok.
Michael hirtelen megállt. A színe teljesen elhagyta az arcát.
– Apa… – nem, pillanatnyilag azt hitte, talán én vagyok az, de a szeme hirtelen megakadt a hadnagyon. – Miller hadnagy? Mi… mi a fészkes fenét keres itt a rendőrség a házunkban?
Lauren arca is elfehéredett. A táskája a kezében megremegett.
– Catherine… – dadogta, és a hangja hirtelen olyan vékony lett, mint egy papírlap. – Miért van itt a rendőrség? Mit csinálsz? Azt hittük… azt hittük, fent alszol a szobádban…
– Tudom, Lauren – mondtam, és a hangom olyan nyugodt volt, mint egy téli reggel a befagyott tavon. – Azt hittétek, hogy a szoba ajtaja kívülről bezárva tart, miközben ti a jövőbeli vagyonomat osztjátok be a Jeppe’s étterem asztalánál. Azt hittétek, hogy a memóriám annyira elgyengült, hogy észre sem veszem a mérget az italomban meg a hamisított okiratokat a széfben.
Michael hirtelen előrelépett, de az egyik egyenruhás tiszt határozott mozdulattal elállta az útját.
– Anya, ez… ez tévedés! – kiáltotta a fiam, és a hangja remegett a pániktól. – Valaki… valaki félrevezette! Valami üzleti ellenfeleink küldték ezeket a hamis iratokat! Lauren soha nem tenn…
– Hallgass el, Michael! – mondtam, és a szavam olyan éles volt, mint egy vágószerszám. – Negyven évig dolgoztam azért, hogy ez a család ne a pénzről, hanem a tisztességről szóljon. Minden tőlem telt megadtam neked. Taníttatást, házat, autókat, a szerencsejáték-adósságok kifizetését, amikor más szülők már rég kitagadták volna a gyereküket. És te hálából nemcsak a pénzemet akartad elvenni, hanem a hátralévő éveimet is egy zárt intézetben, vagy még annál is rosszabb helyen.
Miller hadnagy előlépett, és a kezéből előhúzta a hivatalos letartóztatási parancsokat, amelyeket a megyei bíró már aláírt az este folyamán, miután a nyomozók átadták a digitális és fizikai bizonyítékokat.
– Michael Matthews, Lauren Matthews – mondta Miller hivatalos, rideg hangon. – Letartóztatásban vannak okirat-hamisítás, csalási kísérlet, valamint életveszélyt okozó mérgezés alapos gyanúja miatt. Joguk van hallgatni. Minden szót, amit mondanak, felhasználhatnak a bíróságon.
A fiam a térdére rogyott volna, de a tiszt megfogta a karját. Lauren pedig nem szólt egy szót sem; csak bámult rám a könnyek áztatta szemével, de a tekintetében már nem volt semmi más, csak a tiszta, jeges iszonyat, amiért rájöttek: a játszma véget ért.
—






