A telefon képernyőjének halvány, kékes fénye megvilágította a sötét verandát, ahol Henryvel egykor annyi nyári estét töltöttünk el csendes békében. A levegőben még mindig érezni lehetett a grillezés, a gyerekek által otthagyott műanyag poharak és a feszültség szagát, de most a fizikai rendetlenségnél sokkal súlyosabb sötétség nehezedett a vállamra.
Robert titokban aláírt valamit októberben.
Hónapokkal azelőtt, hogy Megan elszólta magát a verandáról, hónapokkal azelőtt, hogy felkerestem volna az ügyvédemet, és mielőtt még azt hittem volna, hogy a családi egységünk sziklaszilárd alapokon nyugszik, a fiam valamilyen jogi dokumentumot szignózott a hátam mögött. De mégis mit? Egy tengerparti házat, amelynek a tulajdonjoga – legalábbis a saját józan eszem és az eddigi dokumentumok szerint – szigorúan az én nevemre, illetve a Henryvel közös vagyonkezelő alapra volt jegyezve?
Felálltam a fonott székből, a lábaim kissé megremegtek a hetven év fáradtságától, de az elszántság, ami átjárta a testemet, élesebb volt, mint valaha. Nem hagynom, hogy egy éjszakai fenyegető üzenet megfélemlítsen. Ha Megan azt hitte, hogy a titkaik bizonytalanságban tartanak, akkor tévedett. Én voltam az, aki ezt a házat tégláról téglára felépítette Henryvel; én voltam az, aki a nehéz időkben is tartotta a frontot.
Bementem a nappaliba, felkapcsoltam a kislámpát, és kinyitottam a fából készült íróasztalomat. A telefonomat a fülemhez szorítva azonnal tárcsáztam dr. Mátay számát, az ügyvédemét, aki a családi ügyeinket intézte évtizedek óta.
– Dr. Mátay hallgatja… Mária? – a hangja álmos volt, de a hívás időpontja azonnal felébresztette. – Történt valami a tengerparti háznál?
– Mátay úr, bocsásson meg a késői hívásért – mondtam, a hangomat feszülten, de tisztán tartva. – Egy sürgős kérdésem van. Létezik az, hogy valaki a tudtomon kívül, hamisítással vagy bármilyen jogi kiskapu révén aláírjon egy tulajdonjog-átruházási okiratot egy olyan ingatlanra, ami kizárólag az én nevemen van?
A vonal túl oldalán csend lett. Hallottam, ahogy az ügyvéd papírokat mozgat.
– Mária, ön a kizárólagos tulajdonosa a tengerparti ingatlannak Henry halála óta. A birtokba adási papírok, a földhivatali bejegyzés mind az ön nevén vannak. Senki sem írhatna alá ön helyett semmit… hacsak…
– Hacsa k mi? – fojtottam bele a levegőt.
– Hacsa k nem rendelkezik egy nagyon specifikus, teljes körű közjegyzői meghatalmazással, amit ön esetleg korábban aláírt, vagy hacsak nem történt egy olyan jogi manőver, amelyben Robert mint törvényes örökös vagy meghatalmazott… de Mária, ön soha nem adott nekem tudomást arról, hogy bárkinek is átruházta volna a döntési jogot.
– Nem adtam – mondtam halkan. – Soha. De ma éjjel egy üzenetet kaptam a menyemtől, amiben azt állítja, hogy Robert már októberben aláírt egy dokumentumot a házzal kapcsolatban. Mátay úr, holnap reggel kilenckor az irodájában leszek. Minden egyes földhivatali bejegyzést, minden iratot át akarok nézni. Robertet és Megant pedig nem hagyom annyiban.
—
A hajnali órákban alig hunyom le a szemem. A tenger hullámainak monoton morajlása, ami egykor nyugtatóan hatott rám, most olyan volt, mint egy ketyegő óra, amely a vihar eljövetelét jelzi.
Reggel nyolc órakor már a kocsiban ültem. A GPS szerint fél óra alatt elértem a fővárosi ügyvédi irodát, ahol dr. Mátay már a tárgyalóban várt rámm, az asztalon pedig ott tornyosultak a tengerparti ingatlan évtizedes aktái, valamint a legfrissebb elektronikus földhivatali lekérdezések nyomtatványai.
– Jó reggelt, Mária – mondta az ügyvéd komoly, ráncos arccal, miközben hellyel kínált. – Nem aludt sokat, ugye?
– Nem volt rá időm – feleltem, miközben leültem a bőr székre. – Megtalálták? Mit írt alá a fiam?
Mátay úr mély levegőt vett, átnyújtott nekem egy hivatalos, pecsétes dokumentumot, amelynek a fejlécén a közjegyzői kamara logója szerepelt.
– Átnéztem a rendszerben a legutolsó ingatlan-nyilvántartási kérelmeket, Mária. És sajnos van egy rossz hírem. Október tizenkettedikén egy olyan „ajándékozási előszerződés és vagyonkezelési megállapodás” került benyújtásra, amelyet ön – vagy legalábbis az ön nevével ellátott aláírás – hitelesített egy helyi közjegyző előtt.
Megdermedtem. A papír, amit a kezemben tartottam, mintha égetett volna.
– Ez képtelenség! – kiáltottam fel. – Én soha nem voltam közjegyzőnél októberben! Én… én egész hónapban a tengerparti házban voltam, függetlenül attól, hogy Robert mit tervezett! Sosem írtam alá ajándékozási szerződést a fiamnak erről a házról!
– Tudom, Mária – mondta az ügyvéd csendesen. – De nézze meg az aláírást a harmadik oldalon.
Ránéztem. A nevem ott állt. A saját kézírasom tökéletes mása volt. Egy olyan laikus szem számára teljesen hitelesnek tűnt, de harminc év banki és jogi adminisztrációs múlt után én azonnal észrevettem a különbséget: a „M” betű hurka egy milliméterrel hosszabb volt, mint ahogy én írtam, és a tollnyomás is merevebbnek tűnt. Hamisítvány volt. Vagy… valami sokkal rosszabb.
– Októberben – emlékeztem vissza hirtelen, miközben a mozaikok összeálltak a fejemben –, amikor Robert és Megan azzal a ürüggyel jöttek látogatóba, hogy „segítenek felújítani a konyhai fiókokat”, Robert odahozott nekem egy csomó papírt. Azt mondta, hogy a biztosítási adatok frissítéséhez kell a nevem, mert a lakásbiztosítási társaság új szabályzatot vezetett be a tengerparti ingatlanokra. Csak oda kellett írnom a nevem három különböző helyre, miközben Megan a konyhában kávét főzött, és folyamatosan beszélt hozzám, hogy elterelje a figyelmemet.






