A fiam hirtelen elébe lépett egy lépést. A kezét kinyújtotta, mintha meg akarna fogni, de a levegőben megállt.
– Apa… ezt nem teheted. A befektetők… a bankhitel… a felújításra vett négymillió dolláros hitel… mindez a nevemre van terhelve, a cég garanciájával! Ha most visszaveszed… csődbe megyünk! Minden elvész!
– Nem a cég megy csődbe, Cullen – mondtam, és a hangom olyan szilárd volt, mint a fundamentum, amit Delphine-nel öntöttünk ki az első napon. – Hanem te. Mert azt hitted, hogy a nevet meg a falakat meg lehet venni anélkül, hogy tudnád, milyen az, amikor egy párnahuzat érintése zárja le a műszakot.
Megfordultam.
A fiam ott állt a fényes, márvány padlón, a dizájner öltönyében, a csillogó cipőjében, és a kezével a levegőt markolta, mint aki hirtelen rájön, hogy a jég, amin jár, teljesen elvékonyodott a talpa alatt.

Kimentem a reggeli fagyba.
A Ford F-250-es ajtaját kinyitottam; a fém nyikorogva mozdult a hidegben. Beszálltam, elfordítottam a kulcsot. A régi motor két köhögés után életre kelt, és a fűtésből hamarosan langyos, olajszagú levegő áradt a fülkébe.
Nem hajtottam el rögtön.
Megálltam a parkoló szélén, lehúztam az ablakot, és visszanéztem a Larkspur Lodge épületére. A tetőn a hó lassan olvadozott a reggeli napfényben. A recepció ablakán keresztül láttam, hogy Brody éppen leveszi a falról a frissen ragasztott, csillogó, modern prospektusokat, és egy papírkosárba dobja őket.
Nem tudtam, mi lesz Cullen sorsa a bankokkal meg a befektetőkkel. Azt sem tudtam, hol fog élni a következő hónapban.
De azt tudtam, hogy a tizenkettes szoba ajtaja ma este is nyitva fog állni, ha valaki megfagy a kinti úton. Mert a feleségem, Delphine, nem egy üzleti tervet hagyott ránk, hanem egy otthont.