A lobbi órája és a fiú, aki elveszítette a nevét (2. Rész)
A telefon hangszórójából kiszűrődő recsegés betöltötte a fülkét. Cullen hangja olyan volt, mintha most ébresztették volna fel valami nehéz, zavaros álomból – vagy egy olyan irodából, ahol a siker mámorát épp most fojtotta meg a hirtelen rátörő hideg veríték.

– Mi? – ismételte meg a fiam, és a hangjában ott bujkált az a jól ismert, türelmetlen idegesség, amit akkor szokott hallatni, amikor valaki megzavarta az üzleti körünetét.
– Cullen – mondtam halkan, de tisztán.
A vonal túlsó végén hirtelen teljes csend lett. Olyan dermesztő csend, amilyen csak akkor szokott lenni egy szobában, amikor az ember rájön, hogy a saját csapdájába sétált bele. Hallottam a légzését; először gyors volt, aztán hirtelen elakadt.
– Apa? – kérdezte, és a hangja most hirtelen elveszítette a magabiztos élét. – Mit keresel te a lobbiban éjfél előtt tizenkét perccel? Azt hittem… azt hittem, még Dél-Dakotában vagy, Lymannál. Vagy a temetés… miért nem vagy otthon a Midland Roadon?
– Lymant eltemettük, Cullen – mondtam, és a szavaim lassúak voltak, mint a decemberi olvadás a tetőről csöpögő víz. – És a Midland Road-i házban ma este elrepedt a vízvezeték. Fagy van. A szerelő csak csütörtökön jön. Úgyhogy idejöttem. A saját szállodámba. A helyre, amit a feleségemmel, az édesanyáddal építettem fel harmincegy év alatt, tégláról téglára, amikor te még azt sem tudtad, hol van a Coffeen Avenue.
Brody – a fiatalember a pult mögött – ekkorra már abbahagyta a telefonja nyomkodását. A szeme kerekre nyílt, és a tekintete cikázott köztem meg a készülék között. Valószínűleg nem erre számított, amikor reggel átvette a műszakot a fia által készített „protokoll” szerint.
– Apa, figyelj… – kezdte Cullen, és a hangjában már ott bujkált a teljes pánik. – Ez… ez félreértés. A recepciósoknak új biztonsági szabályzatuk van. Az elmúlt hetekben volt néhány gyanús alak a környéken, és én csak azt akartam… szóval, a cég védelmében kötelező az előleg meg a regisztrációs ellenőrzés. Nem személyeskedés. Te magad mondtad, amikor átadtad a kulcsokat októberben, hogy a modern menedzsmentnek professzionálisnak kell lennie.
– Professzionálisnak? – kérdeztem, és a szám széle megremegett, de nem a hidegtől. – Ezer-négyszáz dollár egy éjszakáért, Cullen? Egy kilencszáz dolláros biztonsági letét az apádnak, aki harmincegy éven át fizette a te egyetemi éveidet is ebből a zsebből? És egy háromszáz dolláros „nem regisztrált occupant review fee”? Mióta kell a tulajdonosnak, aki a saját nevére építette a vállalkozást, review díjat fizetnie azért, hogy átlépje a saját küszöbét?
– Apa, kérlek… – dadogta a telefonban. – Ne most, ne ezen a vonalon… Hívj fel holnap reggel a irodámban, majd megbeszéljük…
– Nem holnap reggel, Cullen – mondtam, és a hangom annyira csendes volt, hogy Brody is közelebb hajolt a pult felé, hogy hallja. – Most. Itt vagyok a lobbiban. Nézem a fiatalembert, akit odaállítottál, hogy elmagyarázza nekem: aludjak a saját teherautómban, mert szerinte nem engedhetem meg magamnak a szobát. A fűtésem elromlott a F-250-esben huszonnyolc kilométerre a várostól. Kilenc Fahrenheit fok van kint. Az anyád minden télen kinyitotta a tizenkettes szobát a hajléktalanoknak, akik megfagytak volna a parkolóban. És te most a saját apádat küldöd ki a fagyba, mert az új „márkaimázs” nem engedi meg a régi emlékeket?

A telefonban hosszú, nehéz csend következett. Hallottam, ahogy Cullen a torkát köszörüli, talán az ágy szélén ülve Scottsdale-ben vagy valahol egy drága szállodai szobában, messze Sheridan hidegétől.
– Apa… menj be a 114-esbe – mondta végül, és a hangja hirtelen olyan vékony lett, mint egy elszakadt cérna. – Mondd meg Brodynak, hogy írja jóvá. Nincs semmilyen letét. Csak… kérlek, menj be a szobába, pihenj le, és ne csinálj jelenetet a személyzet előtt. Holnap reggel beszélnünk kell. Nagyon komolyan beszélnünk kell.

Letette a telefont.
A vonal túlsó végén csak a süket búgás maradt.
Visszanéztem Brodyra. A fiú arca le volt sápadva. A kezében lévő nyomtatott folio megremegett az ujjai között. Nem mert a szemembe nézni; a pult szélét bámulta, ahol a frissen cserélt, csillogó logó – a Larkspur Lodge & Suites – éles fényben vetült a plexilapra.
– Mr. Hask… – kezdte suttogva. – Én… én nem tudtam. Mr. Cullen azt mondta, hogy egy idős, zavarodott úr fog jönni, aki… aki megpróbálja majd átvenni a helyet, mert a memóriája már nem a régi. Azt mondta, hogy ha pénzt kér vagy szobát akar, akkor alkalmazzuk a szigorú szabályzatot, hogy elkerüljük a problémákat.
– Tudom, Brody – mondtam, és a hangom hirtelen olyan fáradt lett, mint amilyen az utazás utolsó kilométerein szokott. – Nem téged hibáztatlak. Fiatal vagy, munkád van, a főnököd megmondta, mit kell tenned. De van egy különbség a modern menedzsment meg a tisztelet között. Az édesanyád, Delphine, ha élt volna, most odajönne hozzád, és a kezedbe nyomna egy bögre forró kamillateát, hogy ne fagyj meg a pult mögött. Nem pedig egy tizennégyszáz dolláros számlát adna a kezedbe, hogy elüldözzön valakit a fagyba.
Brody lehajtotta a fejét.
– A 114-es… – nyúlt a kulcstartó felé. – A kulcs ott van a rendszerben. Mr. Cullen azt mondta, hogy… szóval, hogy a kártyáját aktiválhatom a tied helyett.
– Nem kell a kártyája, Brody – mondtam, és a zsebembe nyúltam. Előhúztam azt a rozsdamentes, nehéz, régi sárgaréz kulcsot, amit Delphine még 1994-ben csináltatott a zárra, amikor az ajtókat egyenként illesztettük be. Az a kulcs nem volt benne a digitális rendszerben; az egy mechanikus, igazi, vaskos kulcs volt, ami kinyitotta a reteszt akkor is, ha elment az áram, vagy ha a rendszer azt mutatta, hogy a szoba üres.
– Ezt a kulcsot az anyád reszelte le a műhelyben – mondtam, és letettem a pultra a fa felületre. – Ő maga csinálta. Azt mondta, a technológia jó dolog, de egy jó zárnak mindig lennie kell olyan kulcsának, amit az ember a kezében is megérdemel.