Grady Stoker ügye hamar bíróság elé került. A nyomozás során kiderült, hogy a sógorán, Cal Eagganen keresztül nemcsak a mi cégünket károsította meg, hanem legalább három másik helyi vállalkozást is Clarksville környékén. A fiktív számlák hálózata mint egy kártyavár dőlt össze, amikor a szövetségi nyomozók átvilágították a bankszámláikat. Grady-re hosszú börtönbüntetés várt, és a nevét végleg letörölték a helyi üzleti élet térképéről.

És Blake? Blake hivatalosan is átvette a cég biztonsági és belső ellenőrzési alelnöki posztját. De a régi szokásait nem adta fel teljesen. Néha, amikor egy csap csöpögött az ötödik emeleti irodámban, vagy egy világítótest meghibásodott a tárgyalóban, a titkárnőm még mindig őt hívta. És Blake – a drága, elegáns öltönyében, amit már kénytelen volt felvenni a tárgyalásokra – ugyanazzal a természetes nyugalommal kapta fel a szerszámosládáját, mint amikor még tizenhat dollárért dolgozott.

Azon a pénteki napon délután fél háromkor az ablakból néztem, ahogy a zöld kisteherautó behajt a telephelyre. Molly, a kilencéves kislánya ott ugrált a bejáratnál, a hátizsákját lóbálva, várva, hogy az apja elvigye fagyizni.

Blake kiszállt a kocsiból, felkapta Mollyt a vállára, a kislány pedig hangosan nevetve átkarolta a nyakát. A naplemente narancssárga fénye beleesett a clarksville-i fák lombjai közé, megvilágítva az utat, amelyen végigmetszettünk.

Az asztalomon ott feküdt az apám naplója, nyitva az utolsó oldalon, amit addig még nem olvastam el. Néhány sor állt ott kézzel írva, a halála előtti utolsó órákban:

*„Ha ezt olvasod, Vivien, akkor valószínűleg már tudod, ki Blake Connors. Ő nemcsak a munkatársunk volt. Ő az a fajta ember, akit a világ csak nagyon ritkán kap ajándékba. Vigyázz rá. Mert az igazi kincseket soha nem a széfekben őrzik, hanem a szívükben.”*

Elmosolyodtam, lehajtottam a napló fedelét, és a táskámba csúsztattam a kulcsokat. Odalent Blake és Molly már rám vártak a zöld kisteherautó mellett. És én tudtam, hogy életemben először minden pontosan ott van, ahol lennie kell.