A szemében nem a düh lobbant fel először. A félelem villant meg ott – az a mély, zsigeri iszonyat, amit csak azok az emberek ismernek, akik évtizedekig építettek fel egy bűnös birodalmat a hazugságra, és egyszer csak azt látják, hogy a múltjuk, amelyről hitték, hogy örökre eltemettek a szibériai fagyban, hús-vér alakban, egy hivatalos irattal a kezében áll velük szemben.

– Ez… ez lehetetlen – suttogta Gromov. A hangja elvékonyodott, elveszítette azt a mély, baritonos magabiztosságot, amellyel az előző órákban a helyi szabályokról oktatott. – A vonatról… azokat az embereket… nekik el kellett volna intézniük.

– Hogy elintézzenek? – kérdeztem, és a hangom ugyanolyan hűvös, ugyanolyan metsző maradt, mint a fagyos éjszaka szelén, amikor a negyvenedik kilométernél hagytak meghalni. Megigazítottam a zakómat, lassan előreléptem egyetlen lépést, és a tenyeremet az asztalra támasztottam, pontosan ott, ahol a sötétvörös pecsétes irat feküdt. – Azt hitted, Gromov, hogy ha kiteszel egy embert minusz huszonkét fokban a tajgára kesztyű, sapka és okiratok nélkül, akkor a természet végzi el helyetted a piszkos munkát? Azt hitted, a statisztika majd elkönyvel mint egy újabb ismeretlen fagyhalottat, akit a vonatról sodort le a szél?

Gromov hátrahőkölt. A bőrszék hangosan nyikordult a hirtelen mozdulattól. A kezéből kiesett a cigaretta, és a fényes parkettára pottyant, egy apró fekete perzselésnyomot hagyva a tökéletesen felsepert fán. De észre sem vette. A tekintete az arcomra tapadt, és most, hogy a nevemet teljes egészében kimondtam, végre összerakta a mozaikdarabokat. Meglátta azt a fiatal, naivnak hitt nyomozót, akit három éve éjszaka kirángattak a hálókocsiból, és meglátta azt a nőt, aki visszatért, hogy begyűjtse a kamatos kamatot.

– Te… te túlélted – nyögte ki. A homlokán gyöngyözni kezdett a veríték, a tökéletesen szabott inggallérja hirtelen túl szűknek tűnt a nyakán. – Azt a távolságot… az ötven kilométert a fagyban… Senki sem éli túl gyalog. Senki!

– Szyemjonovicsnak hívták – mondtam csendesen, és a nevének említésére Gromov szeme még jobban kitágult. – Egy öreg vasutas volt a negyvenhetes kilométerkőnél. Ő adott egy tál meleg levest, egy pár száraz zoknit, és egy telefont, amivel felhívhattam az ügyészséget. És tudod mi volt az első dolog, amit tettem, Gennady? Nem a mentőket hívtam. Hanem leültem az asztalához, és pontosan leírtam mindazt, amire emlékeztem. Minden nevet. Minden számlaszámot. Minden egyes embert, akit megvesztegettél a keleti vasútvonal privatizációja során.

Gromov hirtelen felpattant. A székek hátrarohantak a falnak. Az arca vörös lett, a nyakán az erek megduzzadtak, és a régi, agresszív énje – az a fenevad, amelyik a hatalmat a félelemre építette – egy pillanatra feléledt benne.

– Nincs semmilyen bizonyítékod! – üvöltötte, és a kezeivel az asztalra csapott, mire a tea kiömlött a porceláncsészéből. – Az a papír… az egy hamisítvány! Valami ócska kis bosszú, amit te meg a korrupt barátaid találtatok ki Novosibirskben! Letartóztatlak! Itt, a helyszínen! Hamis vádakért, hivatalos személy elleni rágalmazásért! Hé!

A fali intercom felé kapta a fejét, hogy rászóljon a titkárnőjére vagy a biztonságiakra, de a mutatóujja megállt a gomb felett.

Mert nem mozdult senki.

A folyosóról nem hallatszott be lépajk. Nem nyílt ki az ajtó. Nem jöttek be az egyenruhás fegyveresek, hogy megmenthessék a főnököt.

– Keresed a biztonságiakat? – kérdeztem, miközben lassan kihúztam magam, és a táskám cipzárját megigazítottam. – Rossz hírem van, Gennady Petrovich. Azok az emberek, akik eddig a parancsodra ugráltak, ma reggel óta más típusú papírokat olvasnak. Az Irkutszki Különleges Nyomozó Osztály emberei ugyanis átvették az épület irányítását. Az alsó szinten már lezárták a szervereket. A titkárod pedig az imént vallomást tett arról, hogy az elmúlt három évben milyen titkos számlákra utaltátok át a kenőpénzeket a svájci fiókokba.

Gromov lélegzete elakadt. A fenséges, márványburkolatú iroda hirtelen túl nagynak, túl üresnek tűnt számára. Olyan volt, mint egy csapda, amelynek a rácsai láthatatlanul, de megmásíthatatlanul kattantak össze a feje felett.

– Ez… ez nem lehet igaz… – suttogta, és a térdei megroggyantak. Visszaesett a bőrszékbe, a tehetetlen düh pedig átadta a helyét a földönfutók rettegésének. A kezét az arcára temette, a vállai pedig rázkódni kezdtek. Nem a sírástól; attól a felismeréstől, hogy a birodalma, amit épített, egyetlen papírlap miatt foszlott semmivé.

Odaléptem az asztalához. Levettem a zakóm zsebéből egy pár acélbilincset – ugyanazokat, amelyeket a táskámban hoztam magammal Novosibirskből, direkt erre a pillanatra. Letettem őket a gyári számlák és a saját aláírása mellé.

– Három évvel ezelőtt azt hitted, hogy elintéztél egy ügyészt, Gennady – mondtam, és a hangom olyan hideg volt, mint a tajga levele. – De nem vetted figyelembe a legfontosabb szabályt: az igazság nem fagy meg a hóban. Csak vár, hogy felolvassák.

Kinyitottam az ajtót. A folyosón két komoly arcú, egyenruhás nyomozó állt, kezükben a hivatalos elfogatóparanccsal. Rám néztek, én pedig bólintottam.

– Vezessék el – mondtam. – Hosszú út áll előttünk. És ezúttal a vonat nem fog megállni a negyvenedik kilométernél.