Gondoskodhattak volna arról, hogy soha ne térjek vissza.
Nem tették.
Ez azt jelentette, hogy bárki adta is a parancsot, hitt abban, hogy a hideg, a sötétség és a megaláztatás elég lesz. Azt hitte, hogy megijedve, hálásan és csendben fogok túlélni.
Azt hitte, a hiányzó táska törölni fogja az ügyet.
Ez a hit volt az első hibája.
A nyugati pályát választottam, mert a vonat nyugat felé haladt. Nem logika volt. Mozgás volt. A testem egyszerűen követte az utolsó irányt, amelyben a civilizáció eltűnt.
A sarkaim kicsúsztak a fagyott talpfákról. Néhány lépés után a töltés havas szélére mentem.
Öt percen belül az ujjaim elzsibbadtak.
Tíz perc alatt már nem éreztem a fülemet.
Levettem a vékony sálat a nyakamról, és a fejemre tekertem, csak a szememet hagyva szabadon. Hó ment a csizmámba. A kabátom anyaga megmerevedett a hidegben.
A 41-es kilométerkő azután tűnt fel, ami egy órának tűnt.
Csak egy kilométer.
Tajset még mindig harminckilenc kilométerre volt.
Emlékeztem valamire a közlekedési jogi előadásból: a pályafenntartó kunyhókat gyakran öt-hét kilométeres távolságra helyezték el.
A gondolat nem volt megnyugtató.
Számítás volt.
Ha a szabályt követték, a 46-os vagy 47-es kilométerkő közelében lehetett menedék.
Ha a kunyhó nem volt elhagyatva.
Ha valaki volt benne.
Ha elég ideig maradtam öntudatomnál, hogy elérjem.
A 43-as kilométerkőnél a jobb lábam felmondta a szolgálatot.
Egyik térdemmel a sínbe ütköztem, és elkapom magam a kavicson. A kövek átvágták a tenyerem bőrét, de a hideg tompította a fájdalmat.
Újra felálltam.
A megállás azt jelentette, hogy leülök.
A leülés azt jelentette, hogy lehunyom a szemem.
A szem lehunyása azt jelentette, hogy a vonaton lévő férfiaknak lesz igazuk.
Így hát számoltam.
Negyvennégy.
Negyvenöt.
Negyvenhat.
Az erdő lassan feketéből szürkévé változott. Egyszer egy hosszú hang sodródott a fák között. Lehetett szél. Lehetett állat.
Nem fordítottam el a fejem.
Aztán a 47-es kilométerkő túloldalán megláttam egy fényt.
Kicsi volt, sárga, és szinte láthatatlan a hóbucka mögött, de füst szállt fel egy fémkéményből.
Botladozva felé indultam.
Az öklöm semmilyen hangot sem adott a fa ajtón, mert az ujjaim már nem tudtak összezárulni. Ehelyett a könyökömmel ütöttem meg.
Léptek mozdultak belül.
Egy retesz megkapart.
Egy idős férfi néhány hüvelykre kinyitotta az ajtót. Tűzdelt munkakabátot viselt az atlétatrikója felett. Szürke szemöldöke összehúzódott, miközben a kabátomat, a városi csizmámat és a kék kezeimet nézte.
– Honnan jött?
– A vonattól.
A szavak alig formálódtak ki.
– Elvitték a táskámat. A sínen hagytak.
Kinyitotta az ajtót.
– Be. Ne érjen még hozzá a kályhához.
A neve Pjotr Szemjonovics Rjabov volt, bár mindenki Szemjonovicsnak hívta. Túlélt a háborút, a vasútnál eltöltött éveket és annyi szibériai telet, hogy pontosan tudja, mit tehet a hideg.
Birka prémes kabátot tekert a vállamra, és biztonságos távolságra helyezett a vaskályhától. Amikor a testem erőszakosan rázkódni kezdett, bólintott.
– Ez jó. Ez azt jelenti, hogy visszajön.
Amikor beszélni tudtam, elmondtam a nevemet és a beosztásomat.
Az arckifejezése megváltozott.
Nem meglepetés.
Felismerés.
Átszelte a kunyhót, felemelte a fekete vasúti telefon, és felhívta az állomást.
– Rjabov, negyvenhetes kilométerkő – mondta. – Van itt egy nőm. Levették a Tízes vonatról. Azt mondja, Szokolova nyomozó az ügyészségről.
Meghallgatta.
Az arca mozdulatlan maradt, de a kagylót tartó keze kissé lejjebb süllyedt.
Aztán nagy gonddal visszahelyezte a kampóra.
– Mit mondtak? – kérdeztem.
Szemjonovics néhány másodpercig a telefont bámulta.
– Semmi hasznosat.
Felém fordult.
– De a férfi hangja megváltozott, amikor kimondtam a nevét.
Három évvel később Gennady Gromov ült velem szemben, továbbra is abban a hiszemben, hogy a látogatásom rutinszerű ellenőrzés.
Kivettem az első auditjelentést a szürke mappából, és letettem elé. Dokumentálta a magánnyaralókhoz elterelt állami építőanyagokat.
A mosolya megfeszült.
– Ez egy számviteli félreértés.
Egy vállalkozó aláírt vallomását helyeztem mellé.
Gromov lassan felállt, mindkét tenyerét az asztalára ültetve.
– Maga nem érti, hogyan folynak itt a dolgok.
– Tökéletesen értem.
Aztán kivettem a hitelesített másolatot a gyár lepecsételt levelezési naplójának 47. oldaláról.
A dátum 1978. február 25. volt.
Az útvonal a Tajseten kívüli negyvenedik kilométer volt.
A felhatalmazás tartalmazta a teljes nevét, a hivatalos pecsétjét és azt a széles, összetéveszthetetlen aláírást, amelyről azt hitte, hogy az ellopott táskámmal együtt eltűnt.
Rábámult.
Tíz nap óta először nézett igazán az arcomra.
– A nevem – mondtam halkan –, Nina Alekseyevna Szokolova.
Az ujjai megálltak a mozgásban.
– Én voltam a nyomozó, akit a emberei letettek a Tízes vonatról.
A cigaretta érintetlenül égett közöttük, amint a szín minden nyom elhagyta az arcát.

A szürkeség, amely eddig betöltötte a tágas, fényes irodát, hirtelen sűrűvé és nehézzé vált, mint egy vihar előtti csend. Gennady Petrovich Gromov, a régió egyik legbefolyásosabb embere, aki percekkel ezelőtt még magabiztosan, enyhe lenézéssel fújta ki a drága füstöt a száján, most mozdulatlanná vált. A kezében tartott cigaretta hamuja veszélyesen hosszúra nyúlt, de nem esett le; az ujjai görcsösen rászorultak a szűrőre, míg a csuklóján a sárgaréz hivatalos jelvény mintha hirtelen nehezebbé vált volna, lefelé húzva a zakóját.