A gyomrom összehúzódott a dühdtséggel. Ezek az emberek nemcsak engem akartak elhallgattatni; az egész életemet és mindazokat, akiket valaha szerettem, megpróbálták letörölni a föld színéről.
De nem számítottak valamire: arra, hogy Duke nem egy sima kórházi állat volt, és arra sem, hogy én még mindig tisztán emlékszem arra, hogyan kell harcolni egy kommandós egység élén.
– Miller – suttogtam a fiatal SEAL fülébe, miközben a betonoszlop mögött lapultunk. – Vigyázz Duke-ra. Ha tíz percen belül nem térek vissza, indítsd el a hordozható vészhelyzeti adót, és küldd el a fájlokat a Pentagon független bizottságának.
– Parancsnok, ezt nem teheti… – kezdte Miller, de a szememben lévő kifejezés elhallgattatta. Tudta, hogy nincs más választásunk.
Egyetlen határozott mozdulattal előhúztam a zsebemből a katonai tőrt, amit még az afganisztáni bevetés óta őriztem a felszerelésem között, és a garázs árnyékos oldalán futásnak eredtem. A zsoldosok figyelme Millerre és a hordágyra szegeződött, így a hátuk mögé tudtam kerülni.
A levegőben a sós tengeri szellő keveredett a puskapor füstjével. Az első zsoldos éppen akkor emelte a fegyverét a betonoszlop felé, amikor a hátulról rávetődtem. A harci kiképzésem reflexei önálló életre keltek: egyetlen gyors mozdulattal kicsavartam a kezéből a fegyvert, és a földre terítettem, miközben a tőle elvett pisztolyt a halántékához szorítottam.
– Hová vitték Michael Harrist? – sziszegtem a fülébe.
A férfi arca eltorzult a fájdalomtól, de gúnyosan elmosolyodott.
– Azt hiszed… azt hiszed, hogy Harris egyedül van ott a raktárban? Már rég átvitték a washingtoni főhadiszállásra. Elkéstél, parancsnok. A játék véget ért.
Mielőtt még többet mondhatott volna, a torkából elakadt a lélegzet, mert a garázs sötétjéből egy fekete villámként előtörő alak vetődött rá: Duke. A német juhászkutya az infúziós csöveket maga mögött hagyva, tiszta vadsággal szorította a zsoldos vállát a betonhoz. Nem ugatott; csak a foga fehérlett a sötétben.
– Jó fiú, Duke – suttogtam, majd a földön fekvő rádióadót felkapcsolva a fülhallgatómba beszéltem. – Miller, hallasz?
– Hallom, parancsnok! Mi a helyzet?
– Induljatok a raktárhoz. A zsoldosok azt mondják, hogy Michael már nincs itt, de a helyszínen még ott kell lenniük a szervereknek, amelyek bizonyítják a kapcsolatot. És Miller… készülj fel. Nem hagyják annyiban.
Két órával később a virginiai kikötő elhagyatott raktárkomplexuma köré fekete szövetségi autók és a katonai rendészet egységei vonultak ki. A helyszínen lefoglalt dokumentumok, merevlemezek és titkos kommunikációs eszközök ezrei igazolták mindazt, amit Thomas Walker és a testvérem, valamint Daniel évek óta rejtve hordoztak.
A raktár legfelső emeleti irodájában álltam, az ablakon át a Potomac folyó felett lassan felkelő nap aranyló sugarait nézve. A hideg hajnali szél átjárta a nyitott ablakot, de a lelkemben most először nem volt fagyos a csend.
Az ajtó lassan kinyílt, és a lépcsőházból egy magas, ismerős alak lépett be a szobába. A vállán lévő kötszer még ott volt, a szemöldöke feletti heg pedig élesen kirajzolódott a reggeli fényben, de a tekintete – az a tiszta, acélkék tekintet – semmit sem változott az elmúlt négy év alatt.
Daniel Brooks volt az.
Megállt a szoba közepén, és némán nézett rám. Mellette Duke ült, boldogan csóválva a farkát, a fejét Daniel térdéhez dörzsölve, mintha soha el sem váltak volna egymástól.
– Késtél, parancsnok – mondta Daniel, és a szája sarkában az a régi, magabiztos mosoly jelent meg, amit annyira hiányoltam.
Lassan odaléptem hozzá, a könnyeim pedig végre szabad utat törtek maguknak, de ezúttal nem a fájdalom, hanem a felszabadulás könnyei voltak.
– Nem késtem el, Daniel – suttogtam, miközben a karjába omlottam. – Hazataláltunk.
A Washington felett felkelő nap fényében a múlt árnyai végre eloszlottak, és a jövő, amiért annyit harcoltunk, most tiszta, fényes és végtelen volt előttünk.