—
A hajnal előtti órákban a várost még sűrű, nyirkos köd borította. A kikötői raktárnegyedben, ahol a raktárépületek sötét monstrumokként álltak a tengerpart mellett, csend uralkodott. Csak a hullámok csapkodása és a rozsdás bádogok nyikorgása hallatszott a szélben.
Aldo Vance a raktár belső irodájában ült egy mahagóni asztal mellett. Előtte egy pohár drága bourbon állt, a szájában pedig egy félig elszívott szivar parázslott. Az arca, amelyen a korral egyre mélyebb ráncok barázdálódtak, most magabiztos elégedettséget sugárzott. Úgy vélte, a Moretti-birodalom az ő kezében van; Gabriel csak egy vak eszköz volt, aki azt hitte, ő irányít, miközben a szálakat már régóta Aldo mozgatta.
Hirtelen a raktár nehéz faajtaján egy hatalmas rúgás hangja hallatszott.
*Bumm!*
A zár szétrobbant, a faforgácsok szétrepültek a levegőben, és a sötét bejáratban megjelent Gabriel Moretti alakja. A kabátja alól kibukkant a fegyvertok, az arcán pedig olyan hideg, halálos nyugalom ült, amitől Aldo kezében megállt a pohár.
Aldo felpattant az asztaltól, a keze azonnal a pisztolytáskájához nyúlt.
– Gabriel? Mit keresel te itt ilyenkor? Hát megőrültél?
Gabriel lassan lépkedett be a tágas helyiségbe, a léptei visszhangzottak a betonpadlón. Nem sietett. Minden egyes lépése egy újabb szög volt Aldo koporsójában.
– Arra gondoltam, Aldo, hogy huszonkét év nagyon hosszú idő egy hazugsághoz – mondta Gabriel, és a hangja olyan volt, mint a jégcsap. – Különösen akkor, ha az ember azt hiszi, hogy senki sem emlékszik arra, hogyan esett el az édesanyja a lépcsőn.
Aldo arca egy pillanatra elfehéredett. A magabiztosság maszkja lemállott róla, helyét a puszta rettegés vette át. De hamar visszanyerte a hidegvérét, és gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Szóval megtaláltad a leveleket. Hát persze. Azt a régi bolondot, Martint kellett volna korábban elintéznem. De figyelj ránk, Gabriel! Ha megölsz, a városháza összes embere, a rendőrfőnök és a Rossi-klán mind ellened fordul. Egyedül maradsz a romokon!
– Nem vagyok egyedül – mondta Gabriel, és miközben ezt kimondta, a raktár sötét sarkaiból hirtelen tucatnyi fekete ruhás ember lépett elő, akik pontosan Aldo embereire céloztak a fegyvereikkel. A kinti udvarról pedig felhangzott a Moretti-klán hűséges harcosainak motorzúgása; Aldo emberei, akik észre sem vették, hogy a saját csapdájukba sétáltak bele, pillanatok alatt lefegyverezve térdeltek a földre.
Aldo látta, hogy minden veszendőbe ment. A szemei vadul cikáztak a fegyverek csövei között, majd hirtelen a saját asztalán lévő kis rejtett fiók felé kapta a kezét, hogy előhúzza a második fegyverét.
De Gabriel gyorsabb volt.
Egyetlen villámgyors mozdulattal előhúzta a pisztolyát, és a golyó pontosan Aldo fegyvert tartó csuklójába csapódott. Aldo felordított a fájdalomtól, a pisztoly a földre esett, ő maga pedig a térdére rogyott a mahagóni asztal mellett, a vér szivárgott a kabátujjából.
Gabriel odalépett hozzá, lehajolt, és a fegyvere csövét Aldo homlokának szegezte.
– Az anyám nem esett le a lépcsőn, Aldo – mondta Gabriel, és a hangja szinte suttogásnak tűnt, de minden egyes szava mélyen égett a csendben. – Te lökted le. És ma este az anyám portréja végre elhallgat. Mert a bűnöd ára a vér.
Aldo remegett, a homlokáról patakokban folyt a verejték.
– Kérlek… Gabriel… ne… testvérek voltunk a cégben…
– Te soha nem voltál a testvérem, Aldo. Te egy rákos daganat voltál ezen a családon.
A lövés eldördült. A hang betöltötte a hatalmas raktárt, majd a csend visszatért – egy olyan csend, amely huszonkét évnyi hazugság után végre felszabadította a házat a bűn alól.
—
Napfelkeltekor a város felett a köd lassan felszállt, átadva a helyét a tiszta, aranyszínű reggeli fénynek.
A Moretti-kastély nagy szalonjában a tűz a kandallóban vidáman ropogott. A falon lévő női portré – Katarina Moretti képe – most, a reggeli fényben valahogy másképp festett. A szeme sarkában csillogó festékcseppek már nem a bánatot, hanem a megnyugvást tükrözték, mintha a múlt terhe végre lekerült volna a válláról.
Gabriel a kandalló előtt állt, a kezében egy csésze forró kávéval. Az ajtó csendesen kinyílt, és Olivia lépett be a szobába, a kezét a kis Lily kezében tartva. A kislány vidáman szaladt oda a hatalmas kanapéhoz, és felmászott rá, miközben a macskáját simogatta.
Gabriel lehajolt hozzájuk, az arcán az a feszültség, ami egész életében kísérte, végre eltűnt.
– Nos, Lily – mondta Gabriel, és a hangja meleg és barátságos volt. – Mit gondolsz, holnap milyen képet kellene megnéznünk a házban?
Lily felnézett rá a nagy, zöld szemével, elmosolyodott, és átkarolta a maffiafőnök nyakát.
– Olyat, ami mosolyog, úr!
Gabriel elmosolyodott – életében először igazán, szívből. A sötétség, ami huszonkét éven át körbevette, végre eloszlott. A portré mögötti titok feltárult, és a házban újra élet indult.






