A rejtett falmélyedésből előhúzott öt sárgult levél és a nehéz, kovácsoltvas kulcs olyan hűvös levegőt árasztott magából, mintha maga a múlt jéghideg keze nyúlt volna ki a sötétből. Gabriel Moretti hatalmas, tetovált kezei megremeredtek a papírlapok súlya alatt. Az a férfi, aki huszonkét éven keresztül fegyverrel a kezében irányította a várost, aki soha nem mutatott félelmet a rivális klánok háborújában, most egy kislány ártatlan felfedezése miatt állt némán a kandalló mellett, miközben a saját szíve kalapált a bordái között.

– Uram? – szólalt meg halkan Olivia, a házvezetőnő. A hangja reszketett, de ott csillogott benne az a feszült elszántság, ami elárulta, hogy nem véletlenül lépte át ennek a háznak a küszöbét. A szeme a kezében tartott levelek tetejére szegeződött, ahol Katarina Moretti jellegzetes, dőlt, elegáns kézírása rajzolódott ki a halvány tintában.

Gabriel lassan felemelte a fejét. A szemei, amelyek eddig a hideg ridegségről voltak ismertek, most sötét, fortyogó dühöt tükröztek.
– Mondd el, Olivia – mondta Gabriel, és a hangja olyan mélyen kongott, mint a távoli dörrenés. – Mondd el mindazt, amit eddig elhallgattál. Miért vagy itt? És mi köze van a nagybátyádnak ahhoz az éjszakához, amikor az anyám meghalt?

A kis Lily közben visszabújt az édesanyja szoknyája mögé, a nagy, tágra nyílt szemeivel nézve a hatalmas, ijesztőnek tűnő maffiafőnököt, de a félelem helyett inkább kíváncsiság ült az arcán, mintha érezné, hogy valami óriási dolog indult el a szavaival.

Olivia mély levegőt vett, lepillantott a kislányára, majd egyenesen Gabriel szemébe nézett.
– A nagybátymat, Martint, huszonkét évvel ezelőtt a Moretti-család istállójában alkalmazták kocsisént – kezdte Olivia, miközben a kezeit az apron összefonta. – Azon az éjszakán, amikor Katarina asszony… amikor azt mondták, hogy elbukott a lépcsőn és szörnyet halt, Martin a fészer ablakából nézte végig a történteket. Azt mondta nekem halálos ágyán, évekkel ezelőtt, hogy az anyád nem esett le. Valaki lökte le. És az a valaki nem egy idegen volt. Az a férfi volt, akiben a leginkább megbíztál, Gabriel.

A szoba levegője mintha összetört volna. Gabriel egy lépést tett előre, a kezében lévő levelek összegyűrődtek.
– Aldo – suttogta a nevet, és a szó úgy hangzott, mint egy halálos ítélet. – Aldo Vance, a jobbkezem. A férfi, aki az apám halála óta mellettem áll, aki a pénzügyeimet kezeli, és akire a belső körömet bíztam.

– Igen – bólintott Olivia könnyes szemmel. – Martin látta, amint Aldo kiejti a kezéből a fegyvert, és az anyád utolsó szavait hallgatja, miközben a portré mögé rejti a leveleket, hogy soha senki ne találja meg az igazságot. Aldo azzal zsarolta a családomat, hogy ha bárkinek egy szót is merünk szólni, a testvéremet és a szüleimet elintézi a börtönben vagy az utcán. Ezért hallgattam. Ezért kellett idejönnem, amikor felvételt hirdettél a házvezetőnői állásra. Nem a véletlen hozott ide, Gabriel. Az igazság hozott.

Gabriel nem válaszolt azonnal. Letérdelt a földre, ott, ahol a kicsi Lily állt, és a kemény arcvonásai egy pillanatra ellágyultak. A kezét a kislány apró vállára tette.
– Köszönöm, Lily – mondta halkan a maffiafőnök, és a hangjában nem volt semmiféle fenyegetés, csak tiszta, mély hála. – Megmentetted az anyámat a feledéstől.

—

Az éjszaka hátralevő része a kastélyban nem a pihenésről szólt. A könyvtárszobában, ahol a vastag, sötét függönyök elzárták a külső világot, Gabriel az asztalra terítette a portré mögül előkerült öt levelet. A fényes olajlámpa sárgás fényében Olivia segített átolvasni őket.

Az első levél Katarina utolsó napjaiban íródott. Egy kétségbeesett anya szavai voltak, aki rájött, hogy Aldo Vance nemcsak a Moretti-birodalom pénzét lopja el lassan, hanem egy nagyobb összeesküvést sző a rivális maffiacsaláddal, a Rossi-klánnal együttműködve, hogy átvegye a teljes irányítást a városháza és a kikötői csempészútvonalak felett. Katarina meg akarta mondani a fiának, de Aldo megelőzte.

A második és a harmadik levél olyan bankszámlák adatait és aláírt okiratokat tartalmazott, amelyek bizonyították, hogy Aldo Vance éveken át háttérbe szorította a Moretti-családot, miközben a saját vagyonát építette fel a háttérben.

De a legfontosabb a negyedik és az ötödik levél volt, valamint a kis kovácsoltvas kulcs. A levél utolsó bekezdése egy titkos helyre mutatott: a régi családi raktárra a kikötő szélén, ahol Aldo a mai napig tárolja azokat a terhelő dokumentumokat, amelyekkel a városháza összes korrupt politikusát zsarolja.

– Aldo azt hiszi, hogy biztonságban van – mondta Gabriel, miközben lassan felemelkedett az asztaltól, a kezébe véve a nehéz, fekete acélfegyverét, amelyet a válltokjába csúsztatott. – Azt hiszi, hogy huszonkét év csend elegendő ahhoz, hogy eltemesse a múltat. De tévedett.

– Gabriel – szólalt meg Olivia, a hangjában mély aggodalommal. – Aldo nem egyedül van. Az emberei ott állnak a kapu előtt, és a városszerte lévő emberei mind az ő parancsát lesik. Ha most elindulsz, egy egész háborút indítasz el a saját birodalmud ellen.

Gabriel a fali ablakhoz lépett, és kinezett a sötét parkra, ahol a fák ágai árnyékot vetettek a holdfényben.
– Ez nem háború, Olivia. Ez takarítás. Huszonkét évig tűrtem, hogy a képmutatás uralja ezt a házat. Itt az ideje, hogy a portré ne a könnyeivel, hanem a fegyverem dörrenésével beszéljen.