Visszafordultam a bejárati ajtó felé. A nehéz tölgyfa ajtó nyitva maradt, mert a vendégek folyamatosan járkáltak ki-be a terasz és a belső tér között. Beléptem a hallba, ügyelve arra, hogy ne mutassam ki a dühömet. A levegőben a drága fenyőillatosítók és a szaftos sült húsok illata keveredett – olyan szagok, amelyeknek soha nem szabadott volna betölteniük ezt a teret. Vanessa ott állt a nappali közepén, éppen egy elegáns párnak magyarázta, hogy a „történelmi rusztikus elegancia” hogyan kapcsolódik a helyi kultúrához. Hallottam, amint azzal dicsekszik, hogy ő maga tervezte a belső tereket, és személyesen válogatta ki a gerendákat.
A gyomrom görcsbe rándult a felháborodástól. Én voltam az építész. Én voltam az, aki heteken át egyeztetett a statikusokkal, hogy a tetőszerkezet ne omoljon össze a téli hó súlya alatt. Én voltam az, aki a saját kezével csiszolta le a padlót, amikor a szakemberek cserbenhagytak.
– Rebecca, kedvesem! – kiáltott fel hirtelen Vanessa, amint meglátott. A hangja mézesmázos volt, olyan hamis kedvességgel átitatva, amit csak a családtagok tudnak tökélyre fejleszteni. Odalépett hozzám, átkarolta a vállamat, és halkan, de fenyegetően suttogta a fülembe: – Ne rontsd el az estét, hallod? Nagyon sok pénz van a tétben. Ha most csinálsz egy jelenetet, azzal nemcsak nekem ártasz, hanem magadnak is, mert mindenki látni fogja, milyen kétségbeesett vagy.
Ránéztem. A szemeiben nem volt se bűntudat, se szégyen; csak a megszokott gátlástalanság, amivel egész életében átgázolt mindenkin.
– Vanessa – mondtam olyan hűvös nyugalommal, hogy a nővérem szeme egy pillanatra megrebbent –, nem fogok jelenetet rendezni itt, a vendégeid előtt. De ne hidd egy pillanatig sem, hogy ez így marad.
– Ó, ugyan már! – legyintett, miközben a vendégek felé fordult. – A húgom csak fáradt. Tudjátok, ő egy igazi perfekcionista, minden részletet imád ellenőrizni!
A vendégek udvariasan elnevették magukat. Néhányan még bólintottak is, elismerő pillantást vetve rám, mintha egy szigorú, de dolgos gondnok lennék, aki épp most ellenőrzi a készleteket. Az abszurditás dicséretes méreteket öltött.
– Valéria asszony! – lépett oda hozzám az egyik férfi, aki a cégvezetői öltönyében túlságosan is otthonosan mozgott. – A bor kiváló, de a kandalló melletti fahasábok lassan elfogynak. Gondoskodna erről?
Megálltam. Ránéztem a férfira, aki azt hitte, a személyzet része vagyok. Aztán felnéztem Vanessára, aki diadalmas mosollyal várt, vajon mit fogok válaszolni.
– Természetesen – mondtam végül, miközben egy hűvös mosoly jelent meg az arcomon. – Mindjárt hozok még tüzet.
Megfordultam, és a konyha felé vettem az irányt. Nem azért tettem, mert engedelmeskedtem volna Vanessának, hanem mert szükségem იყო arra, hogy egy pillanatra egyedül legyek, és átgondoljam a következő lépésemet. A konyha pultján ott feküdt egy dosszié. Kíváncsiságból kinyitottam. Vanessa nemcsak a kulcsot kérte el anyától, hanem a fiókomban lévő dokumentumok egy részéhez is hozzáfért. Ott voltak a foglalási listák, a bankszámlaszámok, a szerződések terozatai és a marketingtervek is. Mindent előkészített. A nevem alig szerepelt a papírokon; mindenhol az ő cége, az *Alpine Harmony Retreats* neve szerepelt, mint kizárólagos tulajdonos és üzemeltető.
Ez már nem egyszerű családi visszaélés volt. Ez csalás volt, birtokháborítás és okirathamisítás.
Elvettem a telefont, és lefotóztam az összes szerződést és listát. Minden egyes oldal egy újabb szöget jelentett a koporsóban, amelyet Vanessa olyan gondosan ácsolt magának.
Amikor visszatértem a nappaliba a fával, a vendégek már a vacsora utáni kávét itták. A hangulat oldott volt, a nevetés betöltötte a teret. Vanessa éppen egy csoportos fotózást szervezett a kandalló előtt.
– Mindenki mosolyogjon! – kiáltotta egy fiatalabb nő, aki feltehetően a marketinges vagy a segédje lehetett.
A vakik felvillantak, a fények megvilágították a falakat, a festményeket, a gerendákat – mindazt, amit Michael és én építettünk fel a semmiből. Ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy ez a karácsony lesz az utolsó, amit Vanessa a tulajdonomban tölt.
—
A következő nap reggelén a napfény élesen sütött be a hófödte ablakokon. A vendégek még aludtak, vagy a környékbeli sípályák felé indultak. A konyhában csend volt, csak a kávéfőző zúgása hallatszott. Vanessa ott ült az asztalnál, egy laptop előtt, és éppen a jövő évi naptárat szerkesztette.
– Ó, Rebecca, korán keltél – mondta anélkül, hogy felnézett volna a képernyőről. – A reggeli hetvenöt embert kell kiszolgálnia holnap. Beszélnem kell a szakáccsal, de mivel te úgyis itt vagy, átvehetnéd a logisztikát.
Letettem a csészémet az asztalra. A csésze alja tompa koppanással ért a fához.
– Vanessa, pakolj össze – mondtam halkan, de határozottan.
A nővérem lassan felnézett. A szemeiben felbukkant a döbbenet, amelyet azonnal felváltott a gőg.
– Tessék? Milyen vicc ez?
– Nem vicc. Két órán belül ideér a helyi rendőrség és Daniel, a jogi képviselőm. Minden szerződésed, minden foglalásod és a birtokbavételed illegális. A kulcsot anyától loptad el, vagy csellel szerezted meg, az ingatlan pedig az én nevemre van jegyezve. Semmilyen kereskedelmi tevékenységre nincs engedélyed ezen a helyen.
Vanessa arca elfehéredett. A laptopját becsapta az asztalra, és talpra szökkent.
– Megőrültél?! Család vagyunk! Hogy tehetsz ilyet? Tönkreteszed a vállalkozásomat!






