David arca hirtelen elveszítette minden színét. A szája tátva maradt, a szemei megteltek iszonyattal.
– Anyu… te… te viccelsz. El akarod venni a házat? Tőlünk?

– Nem elvettem, David – mondtam, miközben felálltam a fotelemből, és a táskám a vállamra vettem. – Csak visszavettem, ami az enyém.

Robert ügyvéd úr elé tolta a második dokumentumot.
– Ez pedig a kilakoltatási végzés. Harminc napjuk van arra, hogy összecsomagolják a személyes holmijukat, és elhagyják a hegyoldali ingatlant. A kulcsokat harmincadikán délben kell leadni az irodámban.

Lauren hirtelen felpattanva, hisztérikus sikoltásban tört ki.
– Te vén boszorkány! Ezt nem teheted velünk! Hova menjünk?! A barátaim… a társasági életem… a felújítás, amit a konyhában csináltam…! Tönkreteszel minket! David, mondj valamit az anyádnak!

David ott állt a szék mellett, mint egy összetört bábú. Nem tudott mit mondani. Mert rájött, hogy a saját kényelme, a felesége gőgje és a tiszteletlensége mindent felégett, amit egy élet alatt kaptunk.

Megfordultam, és elindultam az iroda ajtaja felé.

– Várj, Margaret! – kiáltott még utánam Lauren a könnyeivel küzdve. – Nem élhetsz ott egyedül! Mi lesz veled?!

Megálltam a küszöbön, hátrafordultam, és egy utolsó, nyugodt mosoly futott át az arcomon.

– Ne aggódj, Lauren – mondtam halkan. – Nem fogok egyedül élni. Noah már jobban van, és a régi szobámban tiszta levegő vár ránk. De te… nos, ideje megismernetek a valóságot. Azt hívják úgy, hogy magatoknak kell megkerennetek a kenyérre valót.

Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra. A tavaszi napfény melegen sütött a belváros utcáin, és amikor mély levegőt vettem, éreztem: végre szabad vagyok.