David arca hirtelen elveszítette minden színét. A szája tátva maradt, a szemei megteltek iszonyattal.
– Anyu… te… te viccelsz. El akarod venni a házat? Tőlünk?
– Nem elvettem, David – mondtam, miközben felálltam a fotelemből, és a táskám a vállamra vettem. – Csak visszavettem, ami az enyém.
Robert ügyvéd úr elé tolta a második dokumentumot.
– Ez pedig a kilakoltatási végzés. Harminc napjuk van arra, hogy összecsomagolják a személyes holmijukat, és elhagyják a hegyoldali ingatlant. A kulcsokat harmincadikán délben kell leadni az irodámban.
Lauren hirtelen felpattanva, hisztérikus sikoltásban tört ki.
– Te vén boszorkány! Ezt nem teheted velünk! Hova menjünk?! A barátaim… a társasági életem… a felújítás, amit a konyhában csináltam…! Tönkreteszel minket! David, mondj valamit az anyádnak!
David ott állt a szék mellett, mint egy összetört bábú. Nem tudott mit mondani. Mert rájött, hogy a saját kényelme, a felesége gőgje és a tiszteletlensége mindent felégett, amit egy élet alatt kaptunk.
Megfordultam, és elindultam az iroda ajtaja felé.
– Várj, Margaret! – kiáltott még utánam Lauren a könnyeivel küzdve. – Nem élhetsz ott egyedül! Mi lesz veled?!
Megálltam a küszöbön, hátrafordultam, és egy utolsó, nyugodt mosoly futott át az arcomon.
– Ne aggódj, Lauren – mondtam halkan. – Nem fogok egyedül élni. Noah már jobban van, és a régi szobámban tiszta levegő vár ránk. De te… nos, ideje megismernetek a valóságot. Azt hívják úgy, hogy magatoknak kell megkerennetek a kenyérre valót.
Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra. A tavaszi napfény melegen sütött a belváros utcáin, és amikor mély levegőt vettem, éreztem: végre szabad vagyok.






