– David, te mikor fizetted ki utoljára a villanyszámlát? – kérdeztem halkan.
David meglepődött a kérdéstől.
– Hát… apám hagyatéki számlájáról megy az automatikus terhelés, nem? Miért kérdezed?
– Csak úgy. Mert az apád hagyatéki számlája, meg a ház, meg az összes bútor, amire Lauren most rácsapja a kezét… az mind az én nevemre szóló alapítványból van fenntartva. De ne aggódj. Holnap majd megtudod a részleteket.
David összehúzta a szemöldökét, de mielőtt válaszolhatott volna, Lauren kiabált a nappaliból:
– David! Hozd már ide azt a bort! A lányok látni akarják a teraszt!
David egy utolsó bizonytalan pillantást vetett rám, majd megfordult, és kiment. Nem értette. Azt hitte, a pénz a fán terem, és hogy az anyja egy örökké szolgálatra kész cseléd, aki hálás lehet azért, hogy egy sarok jutott neki a saját egykori otthonában.
—
Két nap múlva, szerda reggel pontosan kilenc órakor léptem be Robert ügyvéd irodájába.
Az iroda tágas volt, mahagóni bútorokkal és a falakon lógó régi jogi diplomákkal. Robert ügyvéd úr – egy elegáns, ősz hajú úriember – azonnal felállt az íróasztala mögül, amikor meglátott, és kezet csókolt.
– Margaret! Olyan örülök, hogy látom. Bár a körülmények… nos, sejtem, hogy nem a régi szép idők emlékére jött.
– Nem, Robert – mondtam, miközben leültem a bőr fotelbe, és kinyitottam a táskám. – Üzletelni jöttem. Készen vannak a papírok?
Robert elmosolyodott, egy vaskos, kék iratgyűjtőt tolt át az asztalon.
– Minden elő van készítve. A visszavonási nyilatkozat, a tulajdonjog áthelyezése az ön nevére, valamint a harmincnapos kilakoltatási végzés a fiára és a feleségére vonatkozóan. Csak egy aláírásra van szükség. És… Margaret, biztos benne? Tudja, hogy ez azt jelenti, hogy a fiával a kapcsolatuk…
– Robert – szakítottam félbe, és a tollat a kezembe vettem. – Az a kapcsolat már régen megszakadt, amikor a saját fiam hagyta, hogy a felesége cselédként kezeljen a saját házamban, miközben egy beteg kisfiút tartottam a karomban. A tiszteletet nem lehet kikölcsönözni. Azt ki kell érdemelni.
A toll hegye simán siklott a vastag papíron. *Margaret Sterling.* A kézjegyem határozott volt, nem remegett.
– És most? – kérdezte Robert, miközben átvette a dokumentumot, és egy hivatalos körpecséttel hitelesítette. – Mi a következő lépés?
– Most… meghívom a családot egy kis beszélgetésre. Itt, az irodában.
—
Két órával később David és Lauren megjelentek Robert ügyvéd irodájában.
Nem akartakjönni; David telefonon keresztül halálra vált hangon hívott, mert Robert ügyvéd úr hivatali levelet küldött nekik, miszerint „sürgős ingatlanügyi egyeztetésre” kell jelen lenniük a belvárosban, különben a rendőrség bevonásával jár eljárás.
Lauren az irodába lépve azonnal támadásba lendült. A márkás kosztümjében, napszemüveggel a fején úgy nézett ki, mint egy divatdiktátor, aki éppen egy elégedetlen ügyféllel találkozik.
– Mi ez a cirkusz, Margaret?! – csattant fel, még a kabátját sem vetette le. – Davidet munka közben hívták fel! Azt mondták, valami lakásügy van! Tudod, hogy nekünk ma este vacsoránk van a befektetőkkel?! Nincs időnk holmi hivatalos marhaságokra!
David ott állt mögötte, sápadtan, a kezeit tördelve.
– Anyu… miről van szó? Robert úr… mi történik itt?
Robert ügyvéd úr nem szólalt meg. Csak csendben ült az íróasztala mögött, és egy elegáns kézmozdulattal utat mutatott a két üres szék felé az asztal előtt.
– Üljenek le, kérem – mondta Robert mély, hivatalos hangon.
Én a sarokban álló fotelek egyikében ültem, a lábamat keresztbe téve, a kezemben egy csésze feketekávéval. Nem néztem rájuk rögtön. Csak hagytam, hogy a feszültség átjárja a szobát.
Lauren leült, de a lábával türelmetlenül dobogott a parkettán.
– Na? Hallgatunk. Miért vagyunk itt?
Robert kinyitotta a kék iratgyűjtőt, és előhúzott egyetlen, pecséttel ellátott lapot.
– Azért hívtam önöket ide, mert hivatalos értesítést kell átadnom a Sterling-birtok tulajdonjogának visszavonásáról.
A szobában hirtelen csend lett. Olyan sűrű csend, hogy a falióra ketyegése is hangosan hallatszott.
Lauren elnevette magát. Egy rövid, gúnyos nevetés volt.
– Visszavonásáról? Miről beszél ez az öregember? A ház a mi nevünkön van! David nevére lett átíratva öt éve! Van róla papírunk!
– Volt – mondta Robert hűvösen, és átcsúsztatta a lapot az asztalon Lauren elé. – A dokumentum, amit öt évvel ezelőtt aláírtak, egy visszavonható vagyonkezelési szerződés volt. Az 4. cikkely értelmében a tulajdonos – azaz Margaret Sterling – fenntartotta a jogot a tulajdonjog visszavonására abban az esetben, ha a lakhatási vagy etikai feltételek sérülnek.
Lauren elfehéredett. A szemei kerekre nyíltak, miközben a papírt bámulta, de a sorokat mintha el sem tudta volna olvasni.
– Ez… ez csalás! Nem csináltunk semmit! Mi fizetjük a… az adókat!
– Nem, Lauren – szólaltam meg végre, és a csészémet letettem az asztalra. A hangom csendes volt, de minden egyes szó tisztán zengett a teremben. – Ti nem fizettetek semmit. Az adókat apátok hagyatékából, a ház fenntartását pedig az én számlámról vonták le automatikusan. Ti csak ott laktatok. És ami a legfontosabb: egy olyan emberrel élveztétek ezt a kényelmet, aki a saját anyját – vagy ha úgy tetszik, az idős, ingyenélő rokonát – cselédként kezelte a saját otthonában, miközben egy beteg kisgyereket tartott a karjában.






