Mielőtt Andrea válaszolhatott volna, Tamara máris Apa könyökénél termett. Elképesztő volt, milyen gyorsan tudott mozogni, ha meg kellett védenie a lányát. A tíz másodperccel ezelőtti nevető nő teljesen eltűnt, és egy szempillantás alatt egy megnyugtató, aggódó anyává változott.

– Aaron, édesem, halkabb a hangod, mindenki minket bámul – mondta Tamara, gyengéd kezét a karjára helyezve. – Baleset volt. A lányok csak ugratták egymást a folyosón, és a kis darab kicsúszott. Laurel egy átlagos testvéri verekedést egész nyilvános jelenetté változtat.

– Kiszakította a fülemből – súgtam, bár nem voltam benne biztos, hogy Apa hallotta-e a tornaterem mormogásán keresztül. A kezem még mindig szorosan a fejem oldalához nyomódott.

– Alig értem hozzá! – kontrázott Andrea, szeme tágra nyílt és ártatlan lett, amióta Apa ott állt előtte. – Elrántotta magát tőlem, és ő maga ütötte ki, Aaron. Tudod, milyen ügyetlen lesz, amikor összezavarodik.

A szemem sarkából láttam Ms. Joanne Gentryt, az iskolai tanácsadót, aki a folyosó végén lévő dupla ajtók mellett állt. Még nem szólt egy szót sem, és nem is sietett oda, ahogy a vezérigazgató szokott, de éles, állandó szemmel figyelt minket. Pontosan a fülem mögé szorított kezemre nézett, majd Tamara ujjaira, amelyek apám karját szorították.

Apa nem nézett Tamarára vagy Andreára. A csupasz fülemre nézett, és valami megfeszült az állában.

Szó nélkül térdre borult a poros tornatermi padlón a jó munkaadrágjában.

– Aaron, kérlek, kelj fel – sziszegte Tamara, idegesen körülnézve, miközben a szülők és tanárok nyújtogatták a nyakukat, hogy nézzék. – Ne mászkálj ott lent, mint egy takarító. Ezt elintézhetjük az összejövetel után is.

Apa figyelmen kívül hagyta. Laposan lehajolt, és mélyen a lelátók nehéz acélkerete alá nyújtózott, pont oda, ahová a tömeg lába kissé hátratolhatta az alsó szinteket.

Hosszú pillanatig senki sem beszélt körülöttünk. Az elöl álló tornatanár a mikrofonnál szüneteltette a közleményeket, zavartan nézve.

Amikor Apa hátranézett a fa lépcsők alól, a térdei szürkék voltak a padlóporától. Lassan felállt, és kinyitotta a tenyerét.

A mellkasom gyomorforgató rántást adott.

A hallókészülék közvetlenül egy összecsukható lelátótartó éles fém lába alá esett. Amikor az első sorban ülő gyerekek átvitték a testsúlyukat, a nehéz acélperem pont a burkolaton jött le. A bézs színű tok tiszta középvonalban elrepedt, az apró akkumulátorajtó csúnya szögben oldalra hajlott.

– Ó, nézd csak – mondta gyorsan Andrea, a cipőmre mutatva. – Laurelnek rálépnie kellett a lelátó keretére, amikor rám ugrott. Ő maga zúzta szét.

– Aaron, kérlek, ne csinálj hatalmas iskolai botrányt egyetlen elromlott kütyüből – sürgette Tamara, közelebb lépve, hogy eltakarja a közeli szülők kilátását. – A dolgok elromlanak. A gyerekek durván játszanak. Ez műanyag és drótok – teljesen pótolható.

Mielőtt megállíthattam volna magam, összerezzentem. Pótolható. Pontosan ugyanúgy mondta, ahogy a kifakult nappali függönyökről beszélt, amiket Anya varrt, mielőtt meghalt, pontosan azelőtt, hogy Tamara bedobta volna őket a jótékonysági dobozba.

Kint a folyosón Joanne meglátta, hogy visszahúzódom. Három csendes lépést tett közelebb a csoportunkhoz, karjait lazán keresztbe fonta a mellkasán, hallgatva minden szót.

Apa még mindig nem válaszolt Tamarának. A nyitott tenyerén lévő rombolt eszközön bámult, miközben a hüvelykujjával forgatta.

Mivel a külső burkolatot összenyomták a fém ülés alatt, a belső bézs színű héj egy vékony darabja letört. Amikor Apa a tornatermi fények felé döntötte, az a törött panel az ujjai közé esett, feltárva azt a pici üreges üreget, amely általában szorosan le van zárva az áramköri lap ellen.

A rejtett műanyag fal belsejében egy élénk színű pötty volt.

Előrehajoltam, a jó szememmel hunyorogva, és a lélegzetem elakadt a torkomban.

A pici műanyag tok belsejére fogpiszkáló hegyével, égkék zománccal festve egy féloldalas kék madárka volt, amelynek az egyik szárnya kicsit magasabban volt, mint a másik.

A két ujjam még erősebben nyomódott a fülem mögötti bőrbe.

Ismertem azt a madarat. Minden gyerek, aki valaha is ült az anyám konyhájában, ismerte azt a madarat.

Mielőtt megbetegedett volna, anyám nemcsak papíron vezetett alapítványt. Amikor a családok nem engedhették meg maguknak a műtéteket vagy a hallókészülékeket a gyerekeiknek, Anya pénzt gyűjtött a kis alapítványán keresztül, majd elhozta a halálra rémült gyerekeket egyenesen a házunkba, vagy a kórházi ágyuk mellett ült. Amíg a gyógyszer hatni kezdett, vagy amíg arra várt, hogy felhelyezzen egy készüléket, elővett egy pici modellfestékes üvegcsét, és egy görbe kék madárkát festett egy zsebkőre, egy karkötőre, vagy közvetlenül egy eszköz akkumulátor-burkolatának a belsejébe, hogy csak a gyerek tudja, hogy ott van. Mindig azt mondta nekik, hogy egy görbe madár még tud repülni.

Apa hüvelykujja megállt a mozgásban.

Ő is felismerte. Éveket töltött azzal, hogy nézte, amint Anya éjfélkor a sárga lámpa alatt a konyhaasztal fölé görnyed, és apró kék madarakat fest, amíg a szeme könnybe nem lábad.

– Ezt Beverly festette – mondta Apa halkan, durva hangon.

Felnéztem, azt várva, hogy Tamara megforgatja a szemét úgy, ahogy általában szokta, amikor Anya neve felmerül a beszélgetésben.

Ehelyett Tamara arca teljesen, ijesztően kifehéredett.