A folyosón túl Joanne Gentry három csendes lépést tett közelebb.
A lelátó alatt a fém a cipőbőrhöz dörzsölődött. Valaki a fenti sorokban elmozdította a súlyát, és az egyik nehéz összecsukható alsó tartó egyetlen tompa roppanással lejjebb süllyedt.
Egy pillanattal később apa hátrált ki a fa pad alól. A térde szürke volt a padlóporától, és fekete zsírpaca volt a csuklóján.
Amikor felállt, és kinyitotta a kezét, a gyomrom a mélybe zuhant.
A hallókészüléket pont az alsó összecsukható keret acél pereme alatt csípték el. A testreszabott fülhallgató oldalra csavarodott, az akkumulátor ajtaját felhajlították, és a bézs színű tok pontosan középen hasadt.
– Látjátok? – mondta gyorsan Andrea, összefonva a karját, és felszegezve az állát, mielőtt apa megszólalhatott volna. – Alig dobtam két lábat. Laurel biztosan rálépett az alsó sorra, amikor úgy ugrált, mint egy mániákus. Saját maga törte el.
– Minden rendben, Aaron – mondta Tamara gyorsan, közel lépve, és megpróbálva lezárni apa ujjait a törött darabok felett. – Tényleg, ne indíts el egy drága iskolai botrányt egy baleset miatt. Tedd a zsebedbe. Hétfőn felhívjuk a klinikát, és rendelünk egy másikat.
Apa nem zárta be a kezét.
Ahogy megfordította az összetört tokot a tenyerében, a külső bézs műanyag cakkos háromszöge meglazult, és a cipője mellett a tornaterem padlójára esett.
Senki sem látta még ennek a kagylónak a belsejét. Ez volt a tartalék egységem – az utolsó eszköz, amelyet édesanyám kis hallássegítő programján keresztül illesztettek be, mielőtt túl beteg lett volna ahhoz, hogy működtesse az alapítványt, és azóta bezárva tartották a formázott házában, amióta hét éves voltam.
A törött műanyag üreges belső fala belsejében, pontosan az apró ezüst sorozatszám-lemez mellett, amelyet édesanyám alapítványi kezdőbetűivel bélyegeztek, egy élénk kék festékpötty volt.
Előrehajoltam, visszatartva a lélegzetemet.
Ez egy apró, ferde kékpinty volt, nem nagyobb, mint egy görögdinnyemag, az egyik szárnya kissé magasabbra festve, mint a másik.
Két ujjam erősen rányomult a fülem mögötti csontra.
Ismertem azt a madarat. Minden egyes gyerek, akivel édesanyám egy kórházi váróban ült – minden rémült kisgyerek, akinek a műtétjét vagy eszközét anya személyesen fizette ki, és akinek a kezét fogta a fájdalom legrosszabb részén át –, kapott egyet a ferde kékpintyek közül valahol elrejtve, hogy tudják, nincsenek egyedül a bátorságukban.
Apa is tudta. Végignézte, ahogy anya tucatnyit fest belőlük a konyhaasztalunkon egy nagyító lámpa alatt éjfélkor.
Aztán Tamara meglátta.
A szín egyenesen kifutott a mostohaanyám arcából. Az ajka megnyílt, és három teljes másodpercig a nő, akinek mindig volt kész válasza, nem tudott hangot adni.
– Aaron – mondta Tamara, a hangja teljesen levetkőzte a meleg szülői tónust, vékony és éles lett a pániktól. – Ez már nevetségessé vált. Az egész tornaterem nézi. Csak dobd el azt a dolgot, és veszünk Laurelnek egy másikat.
Apa arckifejezése megváltozott. Még nem harag. Valami csendesebb. Zavarodottság.
– Azt mondtad, alig ismered Beverly programját.
Tamara nyelt egyet. – Nem is.
– Azt mondtad, egy vagy a száz család közül.
– Az voltam.
Apa felemelte a törött hallókészüléket. – Akkor miért nézed ezt a madarat úgy, mintha szellemet láttál volna?
Andrea idegesen felnevetett. – Apa, ez szó szerint csak egy madár.
Nem nézett rá.
Tamara a hallókészülék felé nyúlt.
Joanne közéjük lépett. Olyan simán történt, hogy egy pillanatig senki sem tűnt úgy, mintha megértette volna, mit tett. Tamara megállt.
Joanne az apa kezében lévő összetört eszközre nézett. Aztán Tamarára nézett. A hangja nyugodt volt.
– Akkor miért ismert fel valamit, ami el volt rejtve benne öt perccel ezelőttig?