– Nézd, milyen apró! – nevetett Andrea, lassan körbefordulva, hogy a lelátón lévő gyerekek lássák. – Komolyan mondom, kinek kell egy egész gép a fejére boltolva csak azért, hogy meghallgasson egy tehetségkutatót? A kis mostohahúgom lényegében félig kenyérpirító!
Nevetés tört ki a lelátó első három szintjén. A gyerekek mutogattak. Két lány a második sorban átHajolt egymás vállán, hogy jobban megnézhesse.
– Add vissza! – A hangom túl hangosan jött ki – enélkül nem hallottam magam rendesen, és azonnal tudtam, hogy élesen és furcsán hangzom. – Andrea, kérlek, ne dobd el!
Felfelé ugrottam, a karomat olyan magasra nyújtva, amennyire csak tudtam.
Andrea hat hüvelykkel magasabb volt nálam. Megvárta, amíg az ujjhegyeim egy hüvelyknyire voltak a bézs tokról, majd visszahúzta a karját, és elfordult, és még jobban nevetett, amikor a lelátó végén lévő fém korlátnak botlottam.
– Ó, kis híján megvolt! – énekelte ki, újra a fejem fölé lógatva. – Gyertek, Laurel, ugorj! Tizenegy éves vagy, nem kilencven! Bizonyítsd be, hogy nem vagy teljesen tehetetlen a kis robotfüled nélkül!
Újra ugrottam. A csípőm a vaskorlátnak ütődött.
A szülői székek első sorából egy nő nevetése hallatszott – éles, zenei és ismerős.
Megdermedtem, a kezem még mindig a levegőben volt, és az összecsukható székek felé néztem.
Tamara keresztbe tett lábbal ült, fényes, elnéző mosollyal a festett ajkán, és minket nézett. Két anya mellette kényelmetlenül érezte magát, a vörös arcomról Tamara arcára sandítottak, és arra vártak, hogy mit fog tenni.
Tamara nem állt fel. Nem mondta Andreának, hogy hagyja abba. Újra felnevetett, elég hangosan ahhoz, hogy átvigye a folyosón, és egy manikűrözött kezével a lelátó felé intett.
– Ó, nyugodjatok meg mindannyian, Andrea csak szórakozik! – kiáltotta Tamara melegen, mintha csak a saját kertünkben labdáznánk. – Otthon is így incselkednek egymással egész idő alatt!
Az a nevetés – az a könnyed, begyakorolt hang az első sorból, miközben húsz gyerek nézte, ahogy könyörgök a műanyagdarabért, amely hagyta, hogy halljam a világot – egyenesen a mellkasomon ment keresztül, mint a hideg víz.
A második sorban a székek vadul csikorogtak a tornaterem padlóján.
Apám nem láthatott a színpad melletti álló tömeg körül, de hallotta Tamarát. Két másik apaságon is átlökdösődött, az arca sötétvörösre váltott, amikor meglátta, mit tart Andrea a feje fölött.
– Andrea! – dörögte apa hangja az alapvonalon. – Add vissza ezt a testvérednek azonnal!
Andrea hallotta, hogy jön. A fényes mosolya fél másodpercre megremegett.
Ahelyett, hogy átadta volna nekem a hallókészüléket, egyenesen a szemembe nézett, hátrahúzta a karját, és oldalirányban elhajította a készüléket a behúzható fa lelátó alatti sötét, poros barlangba.
Halvány műanyag kattanást hallottam a fém ollós keretek ellenében a mély árnyakban. Aztán semmit.
– Upsz – mondta Andrea hangosan, mindkét üres kezét a figyelő diákok felé tartva. – Kicsúszott. Nézzétek, most sírni fog, amíg apa nem vesz neki egy vadonatújat. Nálunk minden mindig a szegény kis Laurelről szól.
Amikor apa elérte a folyosót, Tamara már a lábán állt, simán mozogva közte és Andrea között.
Elképesztő volt, milyen gyorsan tudta Tamara megváltoztatni az arcát. A tíz másodperccel ezelőtti nevető nő eltűnt. A helyén egy aggódó, józan külvárosi anya állt, a homloka gyengéd aggodalommal ráncolódott, amíg a kezét apa alkarjára helyezte.
– Aaron, édesem, vegyél egy lélegzetet – mondta Tamara alacsony, megnyugtató hangon, amelyet a közelben figyelő szülőknek szánt. – Ez csak egy átlagos testvéri incselkedés volt, ami egy kicsit esetlenné vált. Andrea nem akarta ejteni, Laurel meg egy hatalmas jelenetet csinál egy kis lökdösődésből az egész iskola előtt.
– Letépte a fülemről! – fulladtam ki, két reszkető ujjamat a bal fülcimpám mögé szorítva, ahol a bőr még mindig csípett. – Szándékosan dobta az ülések alá!
– Laurel, drágám, senki sem dobott semmit – mondta Tamara, szomorú, sajnálkozó pillantást vetve rám, hogy a közeli anyák lássák, milyen türelmes a nehéz mostohalányával. – Nyúltál érte, meglökted Andrea karját, és leesett. Ne találj ki történeteket csak azért, mert zavarban vagy.
A tíz lábra lévő kijárati ajtók közelében Mrs. Joanne Gentry, az iskolai tanácsadó megállt a járásban. Egy szót sem szólt. Csak a fal mellett állt, egy irattáblával a mellkasának szorítva, éles szürke szeme a fülem mögötti kezemről Tamara arcára vándorolt.
Apa nem válaszolt Tamarának. Az arcomra nézett – igazán rám nézett, talán először a hónapok óta –, és látta, ahogy elhúzódom a feleségétől.
Anélkül, hogy levenné a jó munkásdzsekijét, apám a piszkos tornaterem padlójára esett a kezén és a térdén, és egyenesen a lelátó alsó szintje alá kúszott.
– Aaron, az ég szerelmére – sziszegte Tamara, az arca rózsaszínűre pirult, amíg a szülők kinyújtották a nyakukat, hogy nézzék, ahogy egy felnőtt férfi eltűnik a poros fém vázszerkezet alatt. – Tönkreteszed a ruhádat! Kérj meg egy gondnokot, hogy hozza el az összejövetel után! Nem kell látványosságot csinálnunk egyetlen elromlott kütyü miatt – azok a dolgok pótolhatóak!
Amikor kimondta a „pótolható” szót, olyan erősen rezzentem meg, hogy a vállam a lelátó oszlopának csapódott.
A mostohalányom a lelátó alá dobta a hallókészülékemet, miközben a mostohaanyám nevetett, amíg a szétzúzott tok fel nem hasadt, és meg nem mutatta a néhai édesanyám titkos festményét






