– Hogy találtál meg? – kérdezte Caleb, miközben az ujjai gyengéden simították a lány haját, amely tele volt porral és szalmával. – Miért voltál azon az emelvényen?
– Amikor a bányákat felszámolták, eladtak bennünket – felelte Elena, miközben elhúzódott egy kicsit, hogy a férfi szemébe nézhessen. A tekintetében ott ragyogott az a makacs tűz, ami miatt Caleb sosem tudta őt elfelejteni. – Crowe emberei elfogtak Idahóban, amikor megpróbáltam elmenekülni a feljegyzésekkel. Ugyanazok a feljegyzések, amiket az apád hagyott ránk a vasúti csalásokról. Azt hitték, hogy ha eladják a rabszolga-piacon Red Bluffban, senki sem fog keresni. De én tudtam… tudtam, hogy te itt vagy. Hallottam a pletykákat a sánta kancáról meg a makacs ranculajdonosról, akinek csak egy ezüstdollárja maradt. Senki más nem adta volna ki az utolsó dollárját egy névtelen nőért, csak te, Caleb.
Caleb elmosolyodott. Az arcán lévő kemény vonások egyszeriben ellazultak.
– Egyetlen dollárom volt – mondta halkan. – És soha életemben nem költöttem el jobban semmit.
—
A nap leáldozott a Montana-i dombok mögött, és a kabinban csak a kályhából áradó gyenge meleg és a tűz halvány parazsa világított. A külső világ azonban nem aludt. Red Bluff városa nem olyan hely volt, ahol az emberek csak úgy elfelejtettek egy idegent, akit egy gazdag, gyanús ranculajdonos vitt haza egyetlen dollárért.
Másnap reggel a kanca idegesen horkantott a karámban. Caleb kinézett a kis ablakon, és a távolban, a poros úton poroszkáló lovasok alakját pillantotta meg. Három férfi volt. Nem Silas Crowe emberei, hanem valami sokkal veszélyesebbek: a vasúti társaság bérgyilkosai, akik a bányászat iratait keresték, amiket Elena még Idaho-ból hozott magával.
– Elena – mondta Caleb halkan, miközben a sarokból előhúzta a régi, de gondosan karbantartott Winchester puskáját. – Maradj a kabin hátuljában. Bármi történjen is, ne gyere ki.
Elena felállt az ágyról. A szemeiben nem volt félelem; csak az a hideg, fegyelmezett elszántság, ami a legnehezebb időkben is éltette.
– Nem bújok el többé, Caleb. Ha értünk jöttek, együtt nézünk szembe velük.
– Ez nem a te harcod, Elena – kezdte a férfi, de a lány közbevágott.
– De igen. Az idahói tűz óta mindketten ugyanazt a harcot vívjuk. Az igazságért.
A lovasok megálltak a kabin előtt. A kopogás az ajtón olyan hangos volt, mint a dörrenés.
– Mercer! – kiáltotta egy durva, mély hang kívülről. – Tudjuk, hogy benn vagy! Add át a nőt és a papírokat, és talán megengedjük, hogy élve maradj a földeden!
Caleb a hüvelykujjával hátrahúzta a puska kakasát. A fém kattanása élesen hatott a csendben. Odalépett az ajtóhoz, és lassan kinyitotta. A tavaszi szél beáramlott a szobába, magával hozva a por és a feszültség szagát.
A küszöbön álló három férfi közül a középső – egy magas, fekete kabátos idegen, akinek az arcát egy mély sebhely csúfította el – gúnyosan elmosolyodott. A kezét a pisztolytáskáján tartotta.
– Látom, megtaláltad a portékádat, cowboy – mondta a sebhelyes arcú. – De rossz lóra tettél. Az a nő olyan titkokat őriz, ami miatt egész Montana égni fog.
– Montana már eddig is égett a ti fajtátok miatt – felelte Caleb hűvösen, és a puska csövét pontosan a férfi mellkasára szegezte. – De itt és most megálltok.
A feszültség a pattanásig feszült. A levegőben szinte tapintani lehetett a halál közelségét. A bérgyilkosok keze a fegyverhez rezzent, de mielőtt bárki húzhatott volna a ravaszon, a kabin ablakából egy éles hang dörrent meg.
Elena állt ott, a kezében egy könnyebb, de halálosan pontos duplacsövű fegyverrel, amit Caleb a gerenda alatt rejtegetett. A cső egyenesen a jobb oldali bérgyilkos fejére mutatott.
– Azt hiszem, elfelejtettétek, uraim – mondta Elena hideg, megfontolt hangon –, hogy Idahóban nemcsak a papírokat mentettük meg, hanem a céllövészetet is gyakoroltuk.
A bérgyilkosok arcáról a gúnyos mosoly egy pillanat alatt eltűnt. Megértették, hogy elszámították magukat. Nem egy magányos, védtelen cowboyt találtak egy rozoga kabinban, hanem két embert, akiknek semmi vesztenivalójuk nem maradt, és akik készek voltak végigvinni azt, amit évekkel ezelőtt elkezdtek.
A sebhelyes arcú lassan, milliméterenként elengedte a pisztolytáskáját, és felnyújtotta a kezét.
– Nyugalom, asszonyom… csak üzletet akartunk kötni.
– Az üzletnek vége – mondta Caleb, és a szemeiben ott izzott a tűz. – Forduljatok meg, és vigyétek a hírét Red Bluffban meg Idaho minden szegletében: Caleb Mercer és Elena együtt vannak, és a földjüket senki sem veszi el tőlük többé.
A bérgyilkosok nem vártak másra. Megfordultak, felpattantak a lovaikra, és olyan sebesen vágtak vissza a déli dombok felé, mintha maga az ördög üldözte volna őket.
—
Amikor a paták dobogása elhalkult a távolban, a csend visszatért a tájra. Caleb leeresztette a puskát, és mély levegőt vett. A kabin ajtajában állt, a tavaszi napfény pedig aranyszínűre festette a kopott földet.
Elena kilépett mögötte, a fegyverét letámasztotta a falhoz, majd a férfi mellkasára hajtotta a fejét. Caleb átkarolta a derekát, és szorosan magához ölelte, mintha még mindig attól félne, hogy a lány elenyészik, mint a reggeli köd.






