– Ne aggódjon, Arthur – mondtam, miközben kinyitottam az ajtót, és beengedtem a meleg, biztonságos szobába. – Holnap reggel hívunk valakit. Egy olyan embert, aki nem a vagyonért dolgozik, hanem az igazságért. Van egy régi barátom a főügyészségen, aki már régóta figyeli Marcus ingatlanos cégeit. Csak egyetlen dologra volt szüksége: egy élő, hiteles tanúra, aki aláírja a feljelentést.
Arthur leült a kedvenc fotelembe – abba a kopott bőr fotelbe, amit még a feleségétől kapott évtizedekkel ezelőtt –, és a kezébe temette az arcát. De a vállai már nem rázkódtak a titkolt fájdalomtól. A feszültség, ami hónapok óta fojtogatta, lassan feloldódott a valóság keserű, de tisztító vizében.
– Csináljuk, fiam – mondta halkan, de a hangjában újra ott csillogott az a régi, makacs acél, ami egykor a várost építette. – Csináljuk meg. Mutassuk meg neki, hogy egy öregember sem annyira tehetetlen, mint ahogy hiszi.
A következő napok nem a csendről szóltak, hanem a viharról, ami elsöpörte mindazt, amit Marcus évek alatt felépített a korrupció és a csalás bizonytalan alapjaira.






