– Arthur, várj! – kaptam utánam, de már késő volt. Az öregember kiszállt, és a botjára támaszkodva elindult a fia felé.
Marcus hirtelen megállt a mozgásban. Ahogy meglátta az apját, a telefonját elhúzta a fülétől, de a hívás nyilván még aktív volt, mert hallottam valami elektronikus hangot a vonal másik végéről – valószínűleg egy dühös ügyvédet vagy banki tisztviselőt. Marcus szeme kerekre nyílt a döbbenettől, majd a tekintete hirtelen rám szegeződött, ahogy kimásztam a kocsiból. A harag, ami az arcán ült, olyan tiszta és pusztító volt, mint egy erdőtűz.
– Apa?! – kiáltotta Marcus, és a hangja éles volt, mint egy fűrészlap. – Mi a fészkes fenét csinálsz itt? Hát nem érted meg, hogy fél kettő óta várlak a belvárosban? Az egész ügyvédi kar ott ült! Az aláírásod kellett volna ahhoz, hogy… hogy véglegesítsük a vagyonkezelési átszervezést!
Arthur megállt, a homloka ráncba szökkent. A szemüvege mögül zavartan nézett a fiára.
– Vagyonkezelési átszervezés? Marcus, miről beszélsz? Te azt mondtad, hogy egy rutin adóegyeztetésre megyünk a főhivatalba a könyvelővel… Nem említettél semmiféle átszervezést.
Marcus hirtelen rájött, mit mondott elszólásként. Az arca színváltozása látványos volt: a vörösből hirtelen hamuszürkévé vált. Gyorsan körülnézett, majd a hangját suttogóra fogva, de mérhetetlen gyűlölettel teli hangon sziszegte:
– Mert te már nem vagy alkalmas arra, hogy döntsd el, mi a jó neked, öreg! Az orvosi szakvélemény ott van az asztalon! Képes vagy elfelejteni a saját születésnapodat is, nemhogy a pénzügyeidet kezelni! Ha most azonnal nem jössz velem az irodába, akkor… akkor holnap reggel a bíróságon keresztül zárlat alá vetem az egészet, és beteszlek a Szent Flórián Intézetbe, ahol soha többé nem látod a napvilágot!
A szavak ott lógtak a levegőben, mint egy guillotine penge. Arthur arcáról minden szín eltűnt. Úgy festett, mintha most kapta volna meg a második stroke-ot. A szája kicsit tátva maradt, a kezében lévő ash-fa bot pedig megremegett.
– A… a Szent Flórián? – suttogta Arthur, és a hangja olyan törékeny volt, mint a vékony jég a tavon. – Azt az otthont… oda szoktuk vinni a demens betegeket, akik már maguk sem tudják, kik ők… Marcus… te ezt akartad? Te el akarod venni a házamat? A pénzemet?
Marcus nem válaszolt azonnal. Csak meredt az apjára, majd a tekintete ismét rám lőtt. Megértette. Összerakta a mozaikokat.
– Te… – lépett felém hirtelen Marcus, az öklei elfehéredtek a szorítástól. – Te tetted ezt! Te barmoltad szét az autóját, ugye? Te hívtad fel a bankot, hogy fagyasszák be a számláit! Te szúrtad el a két órás határidőt!
– Igen, én voltam – léptem előre, és megálltam Arthur mellett, védelmezően a teste elé helyezkedve. Nem féltem Marcustól. Egy gyáva, kicsinyes alak volt, aki csak a mások verejtékéből akart meggazdagodni. – És tudod mit, Marcus? Újra megtenném. Mert az az ember ott, aki most előttünk áll, tizenkét évvel ezelőtt megmentette az életemet, amikor te még a kollégiumi szobádból sem tudtál kitörni a saját lábadon. Ő tanított meg dolgozni. Ő adta kölcsön a pénzt a szerszámokra. És te meg akartad fosztani mindentől egy aljas, hamisított papírtömeg miatt?
Marcus az apjára nézett, aki most már teljesen összetörve, könnyes szemmel bámulta a fiát. De Marcusban nem volt semmi sajnálat. Csak a tiszta, hideg önzés.
– Megfizettek ezért – sziszegte Marcus, miközben hátranézett a Porschéjére. – Mindketten tönkrementek. Téged, Leo, befogom perelni rongálásért, csalásért, és eljuttatom a cégbüntetőjét oda, hogy soha többé nem nyithatsz ki egyetlen csavarkulcsot sem ebben az államban. Téged meg, apa… holnap reggel bírói végzéssel hozatlak el innen. Nincs az az ügyvéd, aki megmentene benneteket.
Marcus hirtelen bepattant a Porschéjének volánja mögé, a motor felbőgött, a gumik füstölve tapadtak az aszfalthoz, és a fekete sportkocsi elviharzott a szűk utcán, maga után hagyva a kipufogógáz keserű szagát.
A csend visszatért a lakóparkba. Csak a szél fújta a lehullott faleveleket a járdán.
Arthur remegő kézzel nyúlt a zsebébe, előhúzta a szemüvegét, és felvette, mintha látni akarná azt a világot, ami éppen most dőlt romba körülötte. A szeme piros volt, a szája vonala keserű.
– Tudtam… – mondta halkan, és a hangja megremegett. – Tudtam, hogy a cég nem megy jól. Tudtam, hogy Marcusnak pénzügyi gondjai vannak a tőzsdén. De azt hittem… azt hittem, hogy a vér nem válik vízzé. Azt hittem, hogy legalább engem szeret.
– Szeretett a maga módján, Arthur – mondtam, miközben átkaroltam a vékony vállát, és lassan elindultunk a lakás felé. – Csak a pénz fontosabb volt neki. De most már vége. Nincs többé titok.
– És most mi lesz velünk, Leo? – kérdezte az öregember, miközben a kulcsomat kerestem a bejárati ajtó zárához. – A számláim zárolva vannak. A kocsi a műhelyben romokban. Nincs pénzem ügyvédre.
Elmosolyodtam, bár a szívem mélyén én is féltem a holnaptól. Marcus nem fog megállni. Olyan hálózatot mozgatott, amihez nekünk nem voltak elegendőek a saját eszközeink. De amíg én ott voltam, addig nem hagyhattam, hogy elvigyék azt az embert, aki egykor hitt bennem, amikor senki más nem tette.






