A harmadik nap délutánján a ház előtt megjelentek a fenséges autók. Susan nagy társasági eseményt – egy „tavaszi teadélutánt és otthoni bemutatót” – szervezett a barátnőinek, a helyi klub tagjainak és a rokonoknak, hogy megmutassa, milyen csodálatos életet alakított ki az új családi fészekben. A kocsik feljárója teli volt parkolva. A bejárati ajtóra egy díszes, tavaszi kopogtatót akasztottak.
A tetőtéri szobából hallottam a lenti zsivajt, a poharak csilingelését és Susan csicsergő hangját, amint épp arról magyarázott a vendégeknek, hogy a konyha-nappali egybe nyitása milyen fantasztikus modern érzetet ad a háznak.
Lassan felálltam. Felvettem a legjobb, sötétkék selyemruhámat – azt, amit Frank halála óta alig vettem elő, mert Susan szerint „túl komor volt a modern dekorációhoz” –, megigazítottam a frizurámat, és a táskámba csúsztattam Arthur utolsó iratát.
Amikor elindultam lefelé a lépcsőn, a szívem egyenletesen, erős ütésekkel dobogott. Már nem voltam az az asszony, aki lehajtott fejով tűrte, hogy a saját otthonából kitúrják.
A nappaliban legalább tizenöt ember gyűlt össze. Susan a kandalló előtt állt egy pohár fehérborral a kezében, épp a kárpitozott fotelek szépségéről beszélt az anyjának, amikor meglátta, hogy lelépek a lépcsőn.
Az arca egy pillanatra megfagyott. – Betti… – sziszegte, és gyorsan elindult felém, miközben a mosolya álarca repedezni kezdett. – Miért jöttél le? Nem mondtam, hogy ma délután ne zavarj? A barátnőim itt vannak…
– Tudom, Susan – mondtam, és a hangom annyira tiszta és hangos volt, hogy a nappaliban lévő összes beszélgetés azonnal elhalt. Minden szem ránk szegeződött. – Azért jöttem le, mert van egy kis bejelentésem a vendégeid számára. Végtére is, ez az én házam.
Susan arca hamuszürkévé vált. – Te… te megőrültél. Menj vissza a szobádba! Jake! Jöjjön ide valaki!
De a bejárati ajtó ekkor kinyílt.
Nem a családi barátok léptek be. Marcus Vance, a neves ingatlanügynök lépett be először, mögötte pedig egy elegáns, idősödő házaspár – a környék leggazdagabb építési vállalkozója és a felesége, akik már hónapok óta kerestek egy eredeti, harmincas évekbeli, jó állapotú ingatlant a környéken.
– Jó napot kívánok! – mondta Marcus hangosan, miközben végigmérte a megdöbbent társaságot. – Marcus Vance vagyok. Betti Walsh asszony megbízásából érkeztünk, hogy megtekintsük az ingatlant a megállapodott nyílt nap keretében.
Susan sikoltani tudott volna. A pohár a kezében megremegett, a bor egy része a drága szőnyegre fröccsent. – Micsoda?! Milyen eladásról beszél? Ez a mi házunk! Jake! Hívd a rendőrséget!
A fiam, Jake ekkor lépett elő a konyha felől, az arca fehér volt, a szemei pedig tágra nyíltak a rémülettől. – Anya… mi… mi ez az egész? Miért árulod a házat?
Megálltam a lépcső alján, pontosan ott, ahol harminc évvel ezelőtt Frank átkarolta a derekamat, amikor először léptünk be a kulccsal a saját otthonunkba. Felemeltem a fejem, és a kezemben tartott hivatalos szerződést a magasba tartottam.
– Nem árulom a házat, Jake – mondtam, és a hangom végigsöprent a csendes szobán. – Már eladtam. A szerződést aláírták. A vevő pedig itt áll mellettem.
A vállalkozó udvariasan bólintott, előhúzott egy tollat a zsebéből, és ráköszönt a döbbent vendégekre. – Igen, így van. A Walsh-birtok hivatalosan az enyém. És mivel Betti asszony a többségi tulajdonos, a bérlőknek – beleértve a fiát és a családját is – harminc napjuk van arra, hogy ürítsék az ingatlant.
Susan felordított, és a szülei felé kapkodta a levegőt, míg a vendégek döbbenten suttogva kezdték elhagyni a nappalit.
De én nem néztem rájuk. Kinéztem az ablakon a tavaszi napfényre, és éreztem, hogy a levegő végre újra az enyém. A fiam megdöbbent arcát látva pedig tudtam: a háború véget ért. A ház visszakapta a szívverését – és ez a szív mostantól csak az én ritmusomra dobogott.