A családi fényképeim eltűntek a kandallóról, és dekoratív gyertyák váltották fel őket. A nagymamám porcelánszekrénye a pincébe került. A zöldségeságyásokat, amelyeken Frankkel minden tavasszal dolgoztunk, feldúlták Susan drága tereprendezése miatt, amelyet az internetről mentett le. Még a postaláda is megváltozott. Az új táblán csak annyi állt: „A Morrison család”.
A szegélynél álltam, és bámultam azokat a szavakat, amíg a fém el nem homályosult. Walsh eltűnt a házból, annak ellenére, hogy Walsh továbbra is szerepelt a tulajdoni lapon.
A legrosszabb változás Tommy volt. Engedélyt kezdett kérni, mielőtt nyúlt volna a kekszesüveghez, amely mindig az övé volt. Abbahagyta a hintaszék használatát a verandán, mert Susan a saját csendes terének nevezte. Egy délután véletlenül „Betti anyának” szólított, és Susan még azelőtt helyesbített, hogy elmosolyodhattam volna.
– Ő Betti nagymama, drágám – mondta. – Ő Apa anyukája, aki velünk lakik.
Velünk lakik.
Aznap éjszaka bezártam annak a kis szobának az ajtaját, amelyet nekem hagytak, és jobban sírtam, mint Frank temetése óta. Egy párnát nyomtam a számra, hogy lassan lent se hallja senki. Még a gyászom is megtanulta kisebbé tenni magát.
Két héttel azelőtt, hogy a szülei megérkeztek volna, Susan elkezdte lerakni az alapokat. A törölközők hajtogatása közben említette meg az anyja ízületi gyulladását. Sóhajtozott apja nehézségei miatt a farmjuk lépcsőivel kapcsolatban. Aztán a célzások számításokká váltak.
– Ez a ház olyan nagy, Betti – mondta egy délután. – Néha úgy tűnik, túl sok hely csak a hatunk számára.
Hatunk.
Abban a pillanatban csak négyen éltek ott: Jake, Susan, Tommy és én. A szüleit már beszámította. Engem meg egyszerűen kiszámolt.
A következő hétfőn, miközben Tommy ebédjét készítettem, Susan a konyhapultnak dőlt a valaki nyugodt magabiztosságával, aki döntést közöl ahelyett, hogy kérdést tenne fel.
– Mi lenne, ha Anya és Apa ideköltözne átmenetileg? – mondta. – Használhatnák a fő hálószobát, te meg sokkal kényelmesebben éreznéd magad az emeleten. Gyakorlatilag a saját lakásod lenne.
Megérintette a karomat, és lehalkította a hangját. – Tudom, hogy a változás nehéz a te korodban, but family makes sacrifices [a család hoz áldzatokat]. *(Megj.: a forrásban angolul maradt)*
Ránéztem a kezére, majd arra a szobára, amelyet Frankkel fizettem ki fizetésről fizetésre. Először nem kérést hallottam.
Egy kitelepítési parancsot hallottam.
A hálószoba ajarka mögött hallatszó zajok – a pakolászás, a bútorok tologatása és az új lakítók magabiztos hangoskodása – olyanok voltak, mint a lassú, de könyörtelen csepegés egy csöpögő csapon. Mindenegyes rezdülés azt üzenete, hogy idegenek vette birtokba azt a teret, amit én építettem fel tégláról téglára a férjemmel, Frankkel.
De ezen az éjszakán, miután Susan elhagyta a konyhát, és a ház végre elcsendesedett, nem sírtam tovább. A könnyek elfogytak. Helyette valami más ébredt fel bennem – egy hideg, tiszta elszántság, amit a harmincöt évnyi gondoskodás, a megaláztatások és a kíméletlen kiszorítósdi formált acéllá.
Másnap reggel, amikor a nap első sugara átszűrődött a tetőtéri ablak ferde üvegén, nem mentem le azonnal kávét főzni, mint ahogy azt a tőlöm elvárt rutinszerű szokás diktálta volna. Csendben felöltöztem, összecsomagoltam a kézitáskámba a legfontosabb hivatalos irataimat – a tulajdoni lapot, a Frankkel kötött eredeti adásvételi szerződést és a jelzáloghitelek papírjait –, majd óvatosan, a lábujjhegyemen lelopakodtam a lépcsőn.
A házban még mindenki aludt. A fő hálószoba ajarka zárva volt; Susan szülei ott horkoltak az én egykori ágyamban.
Kiléptem a kora reggeli hűvös levegőre. A postaláda felé vettem az irányt – arra a postaládára, amire Susan átfestette a nevet, hogy csak a „Morrison család” szerepeljen rajta. Kinyitottam a kis fém ajtaját, kiveszem a reggeli leveleket, de nem ezekért jöttem. A zsebemben kinyitottam a kis kulcscsomómat, kiválasztottam azt a régi, elkopott rézkulcsot, amit Frank csináltatott harminc évvel ezelőtt, és határozott mozdulattal újra behelyeztem a postaláda alsó rejtett rekeszébe. Ott volt egy pót-kulcs a ház mellékbejáratához is, amit ők soha nem vettek észre.
Aztán nem mentem vissza a konyhába. Beszálltam az autómba – a kis kék szedánba, amit Frank hagyott rám –, beindítottam a motort, és elhajtottam.
Nem a szokásos boltokba mentem. Egyenesen Springfield belvárosába hajtottam, egy elegáns, téglaépítésű irodaházhoz, ahol Arthur Sterling ügyvédi irodája működött. Arthur volt az a férfi, aki Frankkel huszonéve még együtt sörözött, és aki anno átnézte a házunk papírjait.
Amikor beléptem az irodába, a fiatal asszisztens azonnal felnézett, de mielőtt mondhatott volna valamit, az iroda belső ajtaja kinyílt, és maga Arthur lépett ki, ősz hajával és a jellegzetes, meleg mosolyával.
– Betti? – nézett rám meglepetten. – Istenem, de régen láttalak! Hogy van a drága Frank… ah, elnézést, Betti. Elfelejtettem… – Semmi baj, Arthur – mondtam, és a hangom olyan szilárd volt, mint a márvány. – Azért jöttem, mert most szükségem van a szakértelmedre. Nem barátként. Ügyfélként.
Arthur szemeiben a nosztalgia azonnal átváltott a szakmai élességre. Intett, hogy kövessem a belső tárgyalóba, és miután leültünk a mahagóni asztal mellé, kiteregettem elé a táskámból előhúzott dokumentumokat.
– A ház… a Walsh-birtok – kezdem. – A férjem halála után a tulajdonjog egyharmada a fiamra, Jake-re szállt, de a haszonélvezeti jog és a többségi tulajdon az enyém maradt. Jake és a felesége, Susan azonban most úgy döntöttek, hogy kitelepítenek engem a saját hálószobámból, beköltöztették a szüleiket, és lényegében rabszolgaként kezelnek a saját otthonomban.
Arthur végignézte a papírokat, az ujjával végigsimította a pecséteket, majd lassan felnézett rám. Az arca sötét volt a felháborodástól. – Betti, ez nemcsak tiszteletlenség. Ez törvénysértés. Ha a neveden van a tulajdonjog döntő része, és te nem járultál hozzá hivatalosan harmadik fél beköltözéséhez – különösen nem a lakhatási jogod csorbításához –, akkor ők…
– Akkor jogilag lakásfoglalók a saját családomon belül – fejeztem be a mondatát. – És én ezt megelégeltem.
Arthur elmosolyodott – egy olyan ügyvédi mosoly volt ez, ami nem ígért jót a túloldalon állóknak. – Akkor mit szeretnél, Betti? Kilakoltassuk őket?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem akarom őket kidobni holnap reggel az utcára, mert ott van a kisunokám, Tommy, akit szeretek. De meg akarom adni nekik a leckét. Azt akarom, hogy értsék meg: ez a ház nem az övék. És ha Susan annyira akar egy nagy, modern házat a szüleivel… akkor adjuk el nekik. Vagy adjuk el másnak.
Arthur szeme felragyogott. – Értem. Van egy ingatlanos ismerősöm, Marcus Vance. Ő a környék legjobb ügynöke, ha diszkrét, de gyors eladásokról van szó. És a legjobb az egészben? Ha a ház a te neveden van, te hirdetheted meg. Nem kell Jake engedélye ahhoz, hogy felmérjük a piaci értéket.
– Csináljuk meg – mondtam határozottan. – És ami a legfontosabb: holnaputánra terveznek egy „nyílt napot” – vagyis Susan azt mondta a barátnőinek, hogy megmutatja a felújított nappalit, meg azt, hogy „milyen csodásan élnek”. Azt akarom, hogy Marcus és a komoly vevők is ott legyenek. Pontosan akkor, amikor a vendégek átlépik a küszöböt.
Két nap telt el. Két hosszú nap a tetőtéri szobában, ahol Susan anyja kétszer is feljött, hogy megkérdezzen, nem tudnék-e csinálni egy adag palacsintát a vendégeiknek, mert a konyhában elfoglaltak. Nem válaszoltam. Csak néztem rá annyira hidegen, hogy azonnal megfordult, és motyogva visszament a földszintre.