Preston közelebb lépett, amíg az árnyéka rá nem vetült.
– Ezért vagyok én az üzletember, és te az a nő, aki táblázatokat olvas – mondta. – Most fogd a kutyádat, csomagold össze a ruháidat, és tűnj el, mielőtt kihívom a rendőrséget.
– Hívd ki őket.
A mosolya elhalványult.
Nem mozdultam.
– Hívd ki a rendőrséget, Preston. Lássuk, kit távolítanak el.
Ehelyett átlökött rajtam, és végigviharzott a nyitott üvegajtókon. Barbara és Richard követték a konyhámba.
Utánuk mentem.
Preston egy bőrmappát vágott a márványszigetre, és feltépte. Előhúzott egy vastag iratköteget, amelyet egy fekete csipesz tartott össze, majd ráütötte a kőre.
– Olvassátok és sírjatok.
A legfelső oldalon díszes keret, félkövér betűk és egy csillogó arany pecsét volt.
Barbara keresztbe fonta a karját mellette.
– A hivatalos tulajdoni lap – mondta. – Aláírva, lepecsételve és teljes egészében kifizetve.
Richard a tenyerével ráütött a pultra.
– Láttad a bizonyítékot. Csomagold a táskádat, és tűnj el a házunkból.
A szigethez léptem anélkül, hogy megérintettem volna a papírokat.
Tíz év csalásvizsgálata arra tanította meg a szememet, hogy másképp mozogjon. Nem úgy olvastam a dokumentumokat, mint az átlagos emberek. Pásztáztam a margókat, a számokat, a betűtípusokat, a dátumokat, az aláírásokat, a pecséteket és az ellentmondásokat.
A megyei formázás rossz volt.
A hivatalnok helyrajzi száma hiányos volt.
Az állítólagos kormányzati fejléc normál számítógépes betűtípust használt.
Az arany pecsét nem volt dombornyomott. Lapos irodaszer-matrica volt.
Aztán elértem az aláírási blokkot.
A tulajdoni lap azt állította, hogy az Ocean Crest Holdings egy David Thorne nevű ügyvezető tagnak köszönhetően hagyta jóvá az eladást.
Nem volt olyan, hogy David Thorne.
Soha nem volt David Thorne.
Az Ocean Crest Holdingsnak csak egy ügyvezető tagja volt.
Én.
A hamisított tulajdoni lap alatt egy átutalási bizonylat sarka lógott ki a kötegből. Preston észrevette, hogy a szemem arra rezdül, és azonnal ráhelyezte a kezét a papírokra.
– Ne húzd az időt – mondta.
Egy kis csepp verejték jelent meg a halántéka közelében.
A kezére néztem.
Aztán a szüleimre.
Aztán vissza a kitalált aláírásra, amely állítólag átruházta az otthonomat.
A dühöm eltűnt, átadva a helyét annak a hideg precizitásnak, amely a vállaleti karriereket végezte ki.
A bizonylatért nyúltam.
Preston rácsapott, hogy megállítson.
És az egész szoba megváltozott.
A márványsziget hűvös volt a tenyerem alatt, amikor Preston kezére rácsapva elhúztam az ujjaimat. A mozdulatom nem volt heves; inkább olyan volt, mint egy sebészé, aki pontosan tudja, hol kell beejteni a szikét ahhoz, hogy a páciens megérezze a fém hidegét, de ne vérezzen el túl gyorsan.
Preston arca eltorzult. A tökéletes, zselézett frizurája alatt a homloka megrándult, és a kezét azonnal visszarántotta, mintha a papírok megégették volna az ujjait.
– Mit képzelsz, mit csinálsz?! – üvöltötte, és a hangja hirtelen elvesztette azt a magabiztos, üzletemberes csengést, ami miatt apám mindig úgy nézett rá, mintha ő lenne a családi dinasztia megmentője. – Ne merészeld megérinteni ezeket az iratokat! Richard, mondj már valamit a lányodnak! Teljesen megőrült!
Richard ekkor lépett előrébb, a golfingje feszült a mellkasán. A szemeiben ott parázslott az a türelmetlen, öreges düh, amivel évtizedek óta fojtogatta az otthonunkat, ha valaki nem hajolt meg az akarata előtt.
– Gemma, elég legyen ebből a cirkuszból! – dörögte apám, és a mutatóujjával a márványpultra csapott. – Kifizettük a másfél milliót. A pénz a számlára ment, az adásvételi szerződés alá van írva, és ez a ház mostantól a miénk. Ha te nem vagy képes elfogadni, hogy Preston okosabb volt nálad, és elintézte a jövőnket, miközben te csak a kanapén ültél a boroddal, az a te bajod. Most pedig pakold be a nyomorult ruháidat a kocsiba, vagy kadétként dobatunk ki innen a rendőrséggel!
Barbara a hátam mögött lihegett. A drága resort-ruhája ujjával a homlokát törölte, a napkalapja pedig félrecsúszott a fején.
– Mondtam én, hogy soha nem volt benne köszönet – sziszegte a foga között az anyám, olyan hangon, amit csak a család legbelsőbb, legkíméletlenebb pillanataiban szokott használni. – Mindig is egy hálátlan, hideg dög voltál, Gemma. Apád megbízott benned, amikor a cég ügyeit intézted, de te csak arra vártál, hogy megalázhass minket. Na, vége. Preston, hívd a rendőrséget! Mutassák meg neki, hol a helye.
Preston azonnal a zsebébe nyúlt, előhúzta a fényes okostelefonját, és már pötyögte is a számot, miközben a győzedelmes, undorító mosoly visszatért az arcára.
– Már hívom is – mondta, és a hangszórót mindjárt a füléhez emelte. – Mondom nekik, hogy egy betolakodó squatol a magántulajdonunkban, és nem akar távozni.
Nem mozdultam. Nem kiabáltam velük. Csak néztem, ahogy a saját apám, az anyám és a testvérem ott állnak a saját konyhámban, és a saját vesztükbe rohannak, miközben azt hiszik, ők nyerték meg a játszmát.
– Hívd csak, Preston – mondtam nagyon csendesen, és a kezemet ráhelyeztem az átutalási bizonylat sarkára, amit az imént próbált eltakarni. – Hívd ki a helyi rendőrséget, a megyei seriffet, sőt, ha gondolod, hívd az FBI csalásosztályát is. Mert hidd el nekem… szükségük lesz rá.






