A márványsziget hűvös volt a tenyerem alatt, amikor Preston kezére rácsapva elhúztam az ujjaimat. A mozdulatom nem volt heves; inkább olyan volt, mint egy sebészé, aki pontosan tudja, hol kell beejteni a szikét ahhoz, hogy a páciens megérezze a fém hidegét, de ne vérezzen el túl gyorsan.
Preston arca eltorzult. A tökéletes, zselézett frizurája alatt a homloka megrándult, és a kezét azonnal visszarántotta, mintha a papírok megégették volna az ujjait.
– Mit képzelsz, mit csinálsz?! – üvöltötte, és a hangja hirtelen elvesztette azt a magabiztos, üzletemberes csengést, ami miatt apám mindig úgy nézett rá, mintha ő lenne a családi dinasztia megmentője. – Ne merészeld megérinteni ezeket az iratokat! Richard, mondj már valamit a lányodnak! Teljesen megőrült!
Richard ekkor lépett előrébb, a golfingje feszült a mellkasán. A szemeiben ott parázslott az a türelmetlen, öreges düh, amivel évtizedek óta fojtogatta az otthonunkat, ha valaki nem hajolt meg az akarata előtt.
– Gemma, elég legyen ebből a cirkuszból! – dörögte apám, és a mutatóujjával a márványpultra csapott. – Kifizettük a másfél milliót. A pénz a számlára ment, az adásvételi szerződés alá van írva, és ez a ház mostantól a miénk. Ha te nem vagy képes elfogadni, hogy Preston okosabb volt nálad, és elintézte a jövőnket, miközben te csak a kanapén ültél a boroddal, az a te bajod. Most pedig pakold be a nyomorult ruháidat a kocsiba, vagy kadétként dobatunk ki innen a rendőrséggel!
Barbara a hátam mögött lihegett. A drága resort-ruhája ujjával a homlokát törölte, a napkalapja pedig félrecsúszott a fején.
– Mondtam én, hogy soha nem volt benne köszönet – sziszegte a foga között az anyám, olyan hangon, amit csak a család legbelsőbb, legkíméletlenebb pillanataiban szokott használni. – Mindig is egy hálátlan, hideg dög voltál, Gemma. Apád megbízott benned, amikor a cég ügyeit intézted, de te csak arra vártál, hogy megalázhass minket. Na, vége. Preston, hívd a rendőrséget! Mutassák meg neki, hol a helye.
Preston azonnal a zsebébe nyúlt, előhúzta a fényes okostelefonját, és már pötyögte is a számot, miközben a győzedelmes, undorító mosoly visszatért az arcára.
– Már hívom is – mondta, és a hangszórót mindjárt a füléhez emelte. – Mondom nekik, hogy egy betolakodó squatol a magántulajdonunkban, és nem akar távozni.
Nem mozdultam. Nem kiabáltam velük. Csak néztem, ahogy a saját apám, az anyám és a testvérem ott állnak a saját konyhámban, és a saját vesztükbe rohannak, miközben azt hiszik, ők nyerték meg a játszmát.
– Hívd csak, Preston – mondtam nagyon csendesen, és a kezemet ráhelyeztem az átutalási bizonylat sarkára, amit az imént próbált eltakarni. – Hívd ki a helyi rendőrséget, a megyei seriffet, sőt, ha gondolod, hívd az FBI csalásosztályát is. Mert hidd el nekem… szükségük lesz rá.
Preston megállt az ujjaival a képernyőn. A telefon a füléhez tapadt, de a hívás még nem kapcsolódott ki.
– Mi… mire célzol? – kérdezte, és a hangjában ott bujkált az első valódi, húsba vágó bizonytalanság.
Lassan kihúztam a bizonylatot a hamisított tulajdoni lap alól. A papír ropogós volt, a tinta rajta friss.
– Azt mondtátok, hogy másfél millió dollárt fizettetek ki készpénzben – kezdetem, miközben a tekintetem Richardra vándorolt. – Azt mondtátok, hogy apám és anya eladták a suburban házat, a nyugdíjalapjukat, mindent, amijük volt, hogy megvegyék ezt a malibui ingatlant. De amikor én tíz éven keresztül vállalti auditorként dolgoztam Chicagóban, tudjátok, mit tanultam meg legelőször? Azt, hogy a pénz soha nem tűnik el. Csak helyet változtat. És ha valaki másfél milliót utal át egy magánszámlára… akkor annak a számlának a hátterében ott kell lennie egy valós cégnek, egy valós adószámnak, és ami a legfontosabb: egy valós tulajdonosnak.
Preston arca hirtelen olyan fehérité vált, mint a konyhapult márványa. A telefon kicsúszott a kezéből, de mielőtt a földre esett volna, reflexes mozdulattal elkapta a levegőben.
– Te… te nem tudod, mit beszélsz – dadogta a testvérem, és a lábai megroggyantak egyetlen pillanatra. – Az üzlet… az üzlet legális volt. Egy ügyvéd intézte…
– Milyen ügyvéd, Preston? – emeltem fel a hangomat, és a precíz, hideg direktor-hang megszólalt bennem, az a hang, amitől a chicagói irodákban a vezérigazgatók is remegni szoktak. – Az a David Thorne, akinek a neve szerepel ezen a papíron ügyvezető tagként? Mert tegnap este, amikor átnéztem a cégbírósági adatbázisokat, kerestem ezt a nevet Kalifornia államban. Nem létezik. Sőt, az Ocean Crest Holdings, amelynek a nevében ezt az adásvételt lebonyolítottátok… az egyetlen egy cég, aminek a tulajdonosa és kizárólagos irányítója én vagyok. A saját cégemtől vettétek meg a saját házamat, a saját pénzetekért cserébe.
A konyhában hirtelen olyan dermesztő csend lett, hogy a hűtőszekrény alacsony zúgása is fegyverropogásnak tűnt.
Barbara levegőért kapkodott. A kezével a pult szélébe kapaszkodott, a napkalapja lepotyogott a padlóra. – Richard… – suttogta, és a férjére nézett, akinek az arca most már nem piros volt a dühtől, hanem halál sápadt. – Richard, mit mond ez a lány? Milyen cég? Hát nem egy hivatalos ingatlanügynökségen keresztül vettük? Nem Preston barátja intézte?






