A tetőn, a peremén állt valaki. Vagy valami. Egy olyan alak, akinek a körvonalai torzak voltak a vibráló hőségben, és a karjait széttárva nézett le ránk, mintha csak azt várná, hogy vége legyen a játéknak.
– Nem megyünk sehova, Leo – mondtam, és a hangom, bár remegett, mégis furcsán nyugodtan csengett a káosz közepén. – Itt maradunk. De akármi történik is… a kutyát ne engedd el. Mert most már ő az egyetlen, aki pontosan tudja, hogy kivel vagyunk körülvéve.
A horizonton a napfény lassan sötétlila, fémes árnyalatot öltött, és a hőség végleg átlépte azt a határt, ahonnan már nincs visszatérés. A történet folytatódni fog, mert a sötétség most kezdte el igazán kibontani a szárnyait.






