Az a nő, aki ott állt előttem, pontosan úgy nézett ki, mint Sarah. A pizsama, a haja, az arcvonásai… de az arca jobb oldalán, a halántékától egészen a nyakáig egy olyan sötét, lilásfekete duzzanat húzódott, ami nem egy hagyományos sérülésre emlékeztetett. Olyan volt, mintha a bőre alatt valami idegen dolog növekedne, egy élő, pulzáló duzzanat, ami lassan, be nem szűnően vette át az irányítást a test felett.
És a szemei… a szemei nem Sarah szemei voltak. A pupillái kitágultak, teljesen feketévé téve a szivárványhártyát, és a sarkukból valamilyen sötét, átlátszó folyadék szivárgott, lassan végigfolyva az arcán, mint egy furcsa, gél-szerű könny.
– Nem én vagyok benne – mondta a duplikátum, és a szája szélén egy hátborzongató, torz mosoly húzódott szét, ami nem érte el a szemeit. – Ő… ő már elment. Tegnap este óta nincs itt. Csak a burok maradt meg. De én… én vigyáznom kell a gyerekre. A gyerek az enyém is.
Buster odakint a folyosón ismét felvonyított. Ez a vonyítás most nem a haragról vagy a sürgetésről szólt; ez volt a tiszta iszonyat hangja, egy olyan kutyáé, amelyik pontosan tudja, hogy a falkájának a vezére, akit imádott, már nem ember többé.
– Menj ki… – suttogtam, és a lábaim végre engedelmeskedtek: hátratántorodtam, a sarkam beleütközött az ajtófélfába. – Menj ki innen, a fenébe is!
A Sarah-t formáló lény nem tett hirtelen mozdulatot. Csak lassan, méltóságteljesen elindult felém, miközben a padlón fekvő élettelen test mellett lépdelt el. A mozgásában volt valami hátborzongatóan sima, mintha nem a saját csontjait használná, hanem valamilyen idegen mechanizmust.
– A kicsi éhes, Márta – mondta az a torz, mély hang, miközben a sötét szemei mélyen az enyémekbe fúródtak. – És te… te túl sok mindent tudsz ahhoz, hogy csak úgy elmenj innen. A hőség… láttad? A hőség mindent megváltoztat. Már nem tudsz visszamenni a saját házadba. Azt hiszed, hogy a kerítés megvéd? A kerítés csak egy vonal a homokban.
Menekülés a napfénybe
A torkomban lévő kiáltás nem akart utat törni magának. A félelem nem bénított meg teljesen – ehelyett egy olyan ősi, vad túlélési ösztönt szabadított fel bennem, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Hátréptem a kezemet a zsebembe, ahol a kulcsok csörögtek, de az ujjaim valami mást érintettek: a kicsi, fémből készült zseblámpát, amit mindig magamnál hordtam a sötét reggeli sétákhoz.
Amikor a lény a karszélességnyire került hozzám, és a tüdőmet elöntötte az a fertőző, rothadt virágos illat, amivel a szoba tele volt, kivágtam a zseblámpát a tenyeremből, és a vakító, erős LED-fényt közvetlenül a lény jobb szemébe irányítottam.
Egy olyan fülsiketítő, emberinek alig nevezhető sikoly hagyta el a torkát, ami felért egy ipari sziréna ordításával. A lény a kezével az arcához kapott, a teste megroggyant, a mozdulatai pedig hirtelen kaotikussá, rángatózóvá váltak, mintha a fény fizikai fájdalmat okozna neki, mint valami maró sav.
Nem vártam meg, hogy magához térjen. Megfordultam, és kirohantam a folyosóra, átugorva a tejes üveg szilánkjait.
– Leo! Fogd a gyereket! Kifelé, azonnal! – üvöltöttem, miközben a nappali felé vetettem magam.
A tízéves fiú nem kérdezett semmit. A sikoly, ami a hálószobából kiszűrődött, elég volt ahhoz, hogy minden kérdést elsöpörjön. Leo felkapta a járókából a még mindig hisztérikusan zokogó Emmát, magához szorította a kicsi testet, és mint akit puskából lőttek ki, rohant a bejárati ajtó felé. Buster szorosan a sarkában loholt, a fülei hátra lapultak, a teste szinte súrolta a falat.
Én is utánuk iramodtam. A bejárati ajtó kilincsét lenyomtam, és a nyári hőség, a fojtogató, sűrű ohiói levegő egyszerre csapott meg minket, amikor kivágódtunk a napsütötte pázsitra.
De amikor a fűre léptem, a szívem a torkomba ugrott.
A felhajtón, a rozsdás kék Honda Civic mellett nem was csönd. Az utca, ami negyvenöt perccel ezelőtt még álmosan és üresen terült el előttünk, most… most teljesen más volt. A szomszédos házak ablakai mögött redőnyök rántódtak le, vagy éppen ellenkezőleg: mozdulatlan, üres arcok tapadtak az üvegekhez. És a levegőben… a levegőben nem a szokásos nyári tücskök ciripelése hallatszott, hanem egy alacsony, lüktető búgás, mintha a föld alól, a beton alól törne fel egy gigantikus motor mély moraja.
Leo ott zihált a kocsi mellett, a karjában a síró babával, a szemeiben a tiszta őrülettel. Buster pedig a telekhatáron állt, a farkát a lábai közé húzva, és a saját háza felé vicsorgott, ahonnan – a nyitott bejárati ajtaján keresztül – lassan, nehéz léptekkel, de megállíthatatlanul kezdett el kifelé szivárogni a sötét, fojtogató füst.
Vagy talán nem is füst volt az. Olyan volt, mintha egy élő, lélegző köd, ami a hőségből született, és most lassan, be nem szűnően borította volna el az egész utcát.
– Márta néni… – suttogta Leo, a hangja alig hallatszott a morajlásban. – Hová… hová megyünk most? Itt nincs kiút.
A zseblámpa még mindig a kezemben szorult, a LED-je pislákolt az erős napfényben. Hátrafordultam, és a házunk nyitott ajtajára néztem, ahol a biztonságosnak hitt, békés kisvárosi életünk egyetlen pillanat alatt darabokra hullott. És akkor megláttam valamit a szomszédos tetőgerincen. Valamit, ami miatt a vér behűlt az ereimben.






