Marcus Vance intett a fogadó két biztonsági őrének, akik csendben, de határozott léptekkel léptek be a bálterem ajtaján, és közvetlenül Vanessa és Richard Sterling mögé álltak.

A zene már régen elhallgatott. A bálterem csillárai fényesen sütöttek a fejeink felett, de a teremben lévő emberek közül senki sem mert megszólalni. Vanessa ott állt a feldíszített asztal mellett, a drága pezsgősüveggel a kezében, de a győzelem, amit délutánra tervezett, teljesen füstté vált.

– Gyere, Leo – mondtam a kisfiúnak, és a kezemet nyújtottam felé. – Vágjuk fel a tortát. Nem az ő ünneplésükre. Hanem a saját szabadságunkra.

Leo mosolyogva megfogta a kezemet, és elindultunk a bálterem túlsó sarkába, Clara Jennings, Walter Vance és a régi tanártársaim asztala felé, ahol a székek már nem voltak eltolva, és a nevetés, a valódi, őszinte szeretet ott várta az öreg Margaret Harpert, aki végre megtanulta, hogy a nagylelkűség sosem lehet annyi, mint a gyengeség.