– Nagyi Maggie visszajött! – kiáltotta hirtelen Leo, amikor meglátott, hogy belépek a dupla ajtón. A kisfiú felpattant a székéből, és szaladni kezdett felém, de Vanessa egyetlen mozdulattal elkapta a karját, és visszanyomta a helyére.
– Maradj csendben, Leo! – sziszegte Vanessa, majd dühösen felém fordult. Az arca vörös volt a haragtól és a nyilvános zavarban levéstől. – Na végre, Margaret! Megméltóztattál visszatérni? Talán elfelejtetted, hogy ez a te születésnapi bulid, és a vendégek arra várnak, hogy elvágd a tortát, ahelyett hogy a személyzettel suttogsz a fülkében, mint egy sértett kisgyerek!
A bálteremben a zene hirtelen elhallgatott. A hegedűsök abbahagyták a vonózást, és a teremben olyan csend lett, hogy a kerti szökőkút csobogása is tisztán behallatszott a nyitott teraszajtón keresztül.
Nem siettem. Lépésről lépésre haladtam a főasztal felé, a szememet egy pillanatra sem vettem le Vanessáról. A mögöttem lépkedő Marcus Vance és a bálterem sarkából felálló Walter Vance – egy nyolcvanadik évében járó, de még mindig éles eszű, fekete öltönyös jogász – pont olyan méltósággal követtek, mint akik egy fenséges tárgyalóterembe lépnek be.
Megálltam a főasztal előtt, közvetlenül Julian mellett. A fiam felnézett rám, a szeme vörös volt az ittasan elfogyasztott italtól, és a hangja rekedtesen csusszant ki a torkán:
– Anyu… mi ez a cirkusz? Vanessa ideges, a vendégek néznek minket. Miért nem ülhetsz le a helyedre, és hagyod ezt az egészet?
– Cirkusz, Julian? – kérdeztem hűvösen, és a kék mappát határozott mozdulattal ráütöttem a fehér terítőre, pont a whiskyspoharai mellé. – Az nem cirkusz volt, fiam. Az az életem volt, amit te és a feleséged apránként el akartatok lopni tőlem, amíg te a poharadba meredve hallgattál.
Vanessa felháborodva lépett előre, a szemei szinte szikráztak:
– Milyen jogon beszélsz így a férjedről, Margaret? Ő a te egyetlen fiad! Mi csak meg akartuk szervezni az életedet, mert te már öreg vagy ahhoz, hogy egyedül kezeld a pénzügyeidet! A kővendégház, a számlák, a kártyák… mindent a te érdekedben csináltunk!
– A az én érdekemben? – kérdeztem, és a hangom most már olyan erővel zendült meg, hogy a legutolsó sorban ülő tanártársaim is egyenesen rám kapták a fejüket. – Az érdekemben csináltad azt is, hogy meghamisítottad az aláírásomat egy manhattani ingatlan-átruházási nyomtatványon? Az érdekemben próbáltad megcsapolni a nyugdíjalapomat egy bírósági határozat nélkül?
Vanessa arca hirtelen kormosfehérre vált. A magabiztossága egy pillanat alatt elpárolgott, és a szemei vadul cikáztak Marcus és Walter Vance felé.
– Ez… ez hazugság! Semmit sem hamisítottam! Ők csak… ők hazudnak! Apu, mondj valamit! – nézett az apjára, Richard Sterlingre, aki a bridzskörös asztalnál ült, de az idős ember csendben lehorgasztotta a fejét.
Walter Vance lépett elő a háttérből, a kezében egy másik, hivatalos pecséttel ellátott irattal. A hangja nyugodt volt, de kérlelhetetlen, mint egy bíróé az ítélethozatal előtt.
– Nem hazudnak, Vanessa – mondta Walter, miközben megállt a kék mappa mellett. – Mint Arthur Harper végakaratának hivatalos letéteményese és a család jogi képviselője, kötelességem felhívni a figyelmét arra, hogy a kővendégház, a fő lakóház, valamint Margaret Harper összes magánszámlája kizárólag az ő nevén fut. És a ma délutáni papírok, amelyeket ön aláírt a recepciós pultnál, nem holmi adminisztratív tévedések voltak, hanem a Büntető Törvénykönyv szerinti okirat-hamisítás és csalási kísérlet.
A bálteremben kitört a morajlás. A Westporti butikosok hirtelen nagyon kényelmetlenül kezdték érezni magukat a designer ruháikban, Patricia Sterling pedig elspoilerezett arcával szinte összezsugorodott a székében.
– Julian! – fordultam a fiamhoz, aki még mindig ott ült, mint egy megsemmisült kisfiú. – Három éven át etettelek, öltöztettelek, fizettem a rezsidet, a céged indulását, a hitelkártyádat, és még a saját születésnapi vacsorámat is én álltam, miközben te és a feleséged azt terveztétek, hogyan tesztek ki a saját otthonomból. Most pedig figyelj nagyon jól, mert ez az utolsó alkalom, hogy anyaként beszélek veled.
Julian felnézett rám, a szája remegett.
– Anya… én… én nem tudtam a hamisításról… Isten bizony, én csak azt hittem…
– Hogy mindent megkapsz munka nélkül? – válaszoltam keményen. – A kővendégház kulcsait holnap reggel nyolckor leadjátok Marcusnak a recepcióra. A titanium kártyát letiltottam. A havi kétezer-ötszáz dolláros transzfer pedig, amit a pénzpiaci számlámról kaptatok, a mai nappal megszűnt. Ha lakni akartok valahol, Julian, keresnetek kell egy állást. Pont úgy, ahogy a többi felnőtt ember teszi a világon.
– Nem teheted ezt velünk! – visította Vanessa, és a kétségbeesése átváltott féktelen dühbe. – Nincs pénzünk! A tanácsadó cég még nem termel! Leo iskolája… a Westporti életünk… ezt nem teheted meg a saját unokáddal!
– Leo nem az unokám áldozata lesz, Vanessa – mondtam, miközben odaléptem a kisfiúhoz, és a kezemet a kis vállára tettem. Leo felnézett rám, a szemében nem volt félelem, csak tiszta, megkönnyebbült szeretet. – Leo ma este átjön hozzám. És holnap reggel a kerti szökőkút mellett fogunk reggelizni. Ti pedig… ti eldönthetitek, hogy békésen távoztok-e a vendégházból, vagy megvárjátok, amíg Walter Vance rendőrségi feljelentéssel érkezik.






