A titkárnőm, Brenda, aki huszonkét éve dolgozott velem, és akinek a férje egy acélműben veszítette el a fél karját, bejött az irodámba.
„Főnök. Két úriember van kint. Harmonék. Azt mondják, sürgős, és nem mennek el, amíg nem beszélnek magával.”
„Engedd be őket, Brenda” – mondtam, miközben hátradőltem a bőrszékemben, és összefontam a kezem az asztalon.
Az irodám nem volt díszes. Nem voltak benne absztrakt festmények vagy dizájner bútorok. Régi tölgyfa asztal, rajta acél alkatrészek, tervrajzok és egy kopott bőrkanapé jellemezte.
Amikor Philipék beléptek, szinte éreztem a diszkomfortjukat.
„Walt” – kezdte idősebb Philip, megpróbálva felvenni a klubbeli, barátságos hangnemet, ami oly sokszor bevált neki. – „Köszönöm, hogy fogadsz minket ilyen rövid határidővel. Azt hiszem, volt egy óriási félreértés.”
Nem kínáltam hellyel őket. Csak némán néztem rájuk.
Az ifjabb Philip, a vőlegény, aki mindig is kerülte a tekintetemet, most előrelépett. „Walter… az a helyzet, hogy a szervezők tegnap este értesítettek minket a szerződések felmondásáról. Ez bizonyára valami hiba. Nadine egész éjjel sírt.”
„Nem volt hiba” – mondtam, a hangom mély és nyugodt maradt. „A szerződéseket személyesen mondtam fel, és a kötbéreket is kifizettem. Az ok egyszerű: a menyasszony tegnap arról tájékoztatott, hogy a Harmon család egy intimebb ceremóniát vizionál, amelyen az én jelenlétem nem kívánatos, mert rontana az esküvő ’hangvételén’. Én ezt elfogadtam. De ahogy azt a lányomnak is elmagyaráztam: én nem egy jótékonysági intézmény vagyok, aki finanszírozza a saját kirekesztését.”
Idősebb Philip arca elvörösödött. Az udvarias álarc kezdett repedezni.
„Idehallgasson, Walt. A feleségem, Eleanor, csupán arra gondolt, hogy a baráti körünk és az ön… nos, az ön közege talán túlságosan eltérő. Csak el akartuk kerülni a kínos szituációkat. Önnek is jobb lett volna így! Nem is érezte volna jól magát abban a környezetben.”
Elmosolyodtam. Nem gúnyosan, hanem őszinte, jéghideg derűvel.
„Philip. Maga egy olyan ember, aki abból él, hogy mások pénzét fekteti be befektetési alapokba, amiket aztán jutalékért kezel. Én abból élek, hogy fizikai valóságot építek, gyártok és szállítok. Én azzal a negyven emberrel éreztem volna magam rosszul, akik azt hiszik, a munka az, amikor a golfpályán aláírnak egy papírt? Lehet. De ez nem indokolja, hogy a saját lányom esküvőjéről kizárjanak, miközben a csekkemet boldogan elfogadják.”
„Nézd meg, mit csináltál!” – csattant fel az ifjabb Philip, elveszítve a türelmét. „Nadine tiszta roncs! És a Whitmore Birtok azt mondta, hogy ha mi akarjuk átvenni a szerződést, akkor az egész összeget előre, készpénzben kérik letétbe tenni még ma, mert ’mi nem vagyunk bejáratott partnerek’! Készpénzben, Walt! Honnan a fenéből szedjünk elő hetvennégyezer dollárt készpénzben két nap alatt?!”
Ez volt az. Itt volt a kutya elásva.
Rupert Strand a catering cégtől és a Whitmore Birtok menedzsmentje pontosan tudta, kik ők. És tudták, hogy ki vagyok én. Amikor én voltam a szerződő fél, a kézfogásom és a cégem neve elég volt a hitelhez. Amikor Harmonék próbálták átvenni, a beszállítók a szigorú üzleti protokollt alkalmazták: nincs előélet, nincs hitel, csak készpénz.
„Gondolom, abból a vagyonból, amit a golfklubban szoktak emlegetni” – válaszoltam halkan. „Vagy ha az nem likvid, akkor talán fel kell venniük egy hitelt. Bár az én időmben, ha egy férfi nem tudott kifizetni egy bizonyos esküvőt, akkor egy kisebbet szervezett.”
„Ezt nem teheted a lányoddal” – sziszegte idősebb Philip. „Ezzel tönkreteszed őt is.”
Lassan felálltam. A magasságom és a széles vállaim, amiket nem az edzőteremben, hanem harminc évnyi fizikai munkával építettem fel, mindig hatásosak voltak, ha a szavaim nem lettek volna elegek.
„Ne merészelje nekem megmondani, hogyan szeressem a lányomat. Hatszáznyolcvanháromezer dollár. Ennyit fektettem az ő tanulmányaiba, az életkezdésébe, a karrierjébe, hogy olyan független nő lehessen, akit maga és a fia egyáltalán észrevesz. Én megadtam neki mindent, hogy egyenrangú félként állhasson maguk elé. Ha ő úgy döntött, hogy feladja az apját, hogy maguknak megfeleljen, az az ő hibája. De maguk… maguk megpróbáltak megalázni engem, a saját pénzemen. A beszélgetésünknek vége. Kérem, hagyják el az irodámat.”
Harmonék némán, dühtől vörösödve fordultak meg, és sietve távoztak.
Amikor a Mercedesük kigördült a parkolóból, a telefonom megcsörrent. Claudet volt az.
„Walt. Kérlek, mondd, hogy csak blöffölsz.” A volt feleségem hangjában már nem volt szemrehányás, csak tiszta pánik.
„Nem blöffölök, Claudet. Én sosem blöffölök. Mi a helyzet nálatok?”
„Káosz van. Nadine a szobájába zárkózott. Philipék most hívtak fel minket, hogy nem tudják kifizetni a Whitmore Birtokot. Philip apja azt javasolta Nadine-nak, hogy vegyen fel személyi kölcsönt az esküvőre. A saját esküvőjére! Walt, ezeknek az embereknek nincs pénzük! A házukon három jelzálog van, a kocsikat lízingelik. Csak a látszat él.”
„Gondoltam.”
„Walt, Nadine zokog. Philip az előbb azt mondta neki, hogy ez az egész az ő hibája, amiért nem tudott ’kezelni’ téged. Hogy ha Nadine nem lenne ilyen puhány veled, akkor te engedtél volna. A fiú… a fiú undorítóan beszél vele.”
Összeszorítottam a fogam. Ez volt a legfájdalmasabb rész. Amikor a lányod rájön, hogy az a csillogó világ, amit választott, valójában egy kígyófészek.
„Hol van Nadine most?” – kérdeztem.






