Esteban elmosolyodott, bár a mosolya keserű volt.
– San Jerónimo és Santa Rosalía között mindenki ismeri a neveteket. Julián és te voltatok a legbecsületesebb kovácsok a környéken. Amikor hallottam a faluban, hogy Severo ki akar lakoltatni, mert a szerződés Julián nevén volt… nos, tudtam, hogy a falu gerince tört meg ma. De maga mit keres itt, hét kilométerre a falutól, a legnagyobb hóviharban, egy nagykalapáccsal a kezében?

Elena a földre szegezte a tekintetét. A fájdalom, amit egész nap magában fojtott, most a tűz melegében kicsit felszínre törni látszott.
– Elvették a tízéves munkámat, Esteban. Az üllőt, a szénes bödönt, a műhelyt, amit Juliánnal a két kezünkkel építettünk. Severo azt mondta, semmim sincs. Csak egy kalapácsot hoztam el. Azt a nagykalapácsot, amit Julián adott az esküvőnkön. Azt hittem, nincs már mit veszítenem.

Esteban csendben hallgatta. Aztán a tekintete átsiklott a sarokba, a halott Matíasra, és onnan a férfi mögött emelkedő, belső vasajtóra, meg a holttest ujjai között lévő kulcsra.

– Nem véletlen, hogy ide talált, Elena – mondta Esteban halkan, és a szemei megcsillantak a tűz fényében. – Tudja, mit rejt az a belső ajtó? Matías Roldán nemcsak sima kovács volt. Az utolsó éveiben, mielőtt eltűnt, a környék leggazdagabb ezüstkitermelési projektjén dolgozott a cégnek. Amikor a gazdasági válság betört, és a bankok elkezdték felvásárolni a földeket, Matías rájött, hogy a főnökei el akarják csalni a bányászok és a kisbefektetők jogos jussát. Elrejtette a hivatalos telekkönyvi iratokat, a térképeket és egy olyan gazdag ezüstér eredeti kitermelési engedélyét, amit soha senki más nem talált meg. Azt hitték, a papírok a szekérrel együtt pusztultak el a szakadékban.

Elena felnézett.
– Azt akarja mondani, hogy…

– Azt, hogy ez a hely nemcsak egy sír, Elena – mondta Esteban nyomatékosan. – Ez egy kincstár. És Severo Alcázar, meg a bankárok, akik ki akarták tenni a szűrét a saját műhelyéből… nos, ők pontosan attól a dokumentumtól féltek a legjobban, ami itt van a hátunk mögött, a zár alatt. Mert ha Matías papírszerződései előkerülnek, a falu összes illegálisan kisajátított földje, beleértve az ön kovácsműhelyét is, visszaszáll az eredeti tulajdonosokra. Severo nemcsak egy adósság miatt lakoltatta ki. Azért tette, mert a bírósági iratok között ott volt egy régi záradék, ami Julián családjához kötötte ezt a területet.

A feszültség a helyiségben tapinthatóvá vált. A tűz ropogása hirtelen hangosnak tűnt a csendben.

Elena lassan felállt. A kezébe vette a nagykalapácsot, odasétált a sarokba, ahol a megfagyott Matías Roldán ült. A halott merev ujjai szorosan ráfonódtak a rozsdás kulcsra.

– Bocsásson meg, Matías – suttogta Elena tiszteletteljes hangon, és gyengéden, de határozott mozdulattal lefejtette a holttest ujjait a vasról. A kulcs kioldódott. – Ideje, hogy a története végre napvilágot lásson.

Odasétált a belső vasajtóhoz. A kulcslyuk régimódi volt, nagyméretű, de a rozsda miatt elsőre megakadt. Esteban odalépett hozzá, adott egy kis olajat a saját készletéből, amit a zsebében hozott, és némi türelemmel megmozgatták a zárat.

*Kattanás.*

A belső vasajtó lassan, mély nyikorgással feltárult.

A fáklya és a lámpa fénye bevilágította a mögötte lévő kis helyiséget. Nem volt ott szörnyeteg, sem pedig csontváz. Csak polcok sorakoztak, rajta fémfiókokkal, pecsétes borítékokkal, térképekkel és vastag, bőrkötésű naplókkal. A levegőben a régi papír, a fém és az évtizedek óta lezárt titkok szaga áradt.

Elena az első fiókhoz lépett, felnyitotta a fedelet, és az első iratot a kezébe vette. A pecsét a chihuahuai bányászati hivatal eredeti, viaszpecsétje volt. A nevek között világosan szerepelt: *Julián Montoya nagybátyja, valamint a Roldán-féle bányajogok teljes átruházása a falu dolgozói javára.*

Nemcsak a műhelyét nyerhette vissza. A falu összes becsületes embere visszakaphatta azt, amit a korrupt kereskedők elvettek tőlük.

De ekkor a külső ajtón – nem az ütésektől, hanem egy nehéz, határozott rúgástól – hangos dörrenés hallatszott.

Valaki kint volt a viharban. Valaki, aki követte Elenát a hóban.

A küszöbön túlról egy jól ismert, gúnyos hang dörrent be a szél sírásán keresztül:
– Tudtam én, hogy nem mentél messze, Elena! Nyisd ki azt az ajtót, te büdös boszorkány, különben utána eredek a fegyveremmel, és idebent fagyunk meg mindketten!

Severo Alcázar volt az.

A marhakereskedő, aki nem akarta kockáztatni, hogy a kiutasított özvegy bármit is megtaláljon, fegyverrel a kezében utána eredt a viharba, hogy végleg elhallgattassa.

Elena és Esteban összenézték. A külső ajtó zára még tartott, de Severo kint volt a sötétben, és a puskájával a fából készült keretet verte.

– Nos, Elena? – kérdezte Esteban, és a szemében bátor, vad tűz égett, miközben a földön heverő fémrudak közül egyet a kezébe vett. – Mit csinálunk a kovácsnővel, akit ma ki akartak törölni a föld színéről?

Elena az ölébe vette a nagykalapácsot, a vasnyelét szorosan a tenyerébe zárta, és az ajka egy kemény, magabiztos mosolyra húzódott.
– Azt csináljuk, amit eddig is, Esteban. Megjavítjuk, ami elromlott. Csak ezúttal nem patkót verünk, hanem igazságot.

A vihar üvöltött a hegyen túl, de a barlang mélyén a tüzek már nem a kihűlésről, hanem a felsejlő, megállíthatatlan bosszúról és a szabadságról meséltek.