**Matías Roldán titka – 2. Rész**
A külső vasajtón mérkedő két tompa, kétségbeesett ütés visszhangzott a kőtömbök között, mint egy üres harang kondulása a vihar közepén. Elena Montoya szíve egy pillanatra kihagyott, majd vadul kalapálni kezdett a bordái alatt. A kezében tartott olajlámpás fénye megremegett, hosszú, táncoló árnyékokat vetve a falakon és a sarokban ülő, megfagyott holttesten.
Matías Roldán ott ült a falnak támaszkodva, a tíz éve befagyott mosoly vagy inkább a fájdalom arcára fagyott ricsajával, ujjai között a rozsdás kulccsal, amely mögött a titokzatos, belső vasajtó záródott. És a belső vasajtó túloldaláról ismét megismétlődött a hang: egy halk, nehéz vonszolás, mintha valaki vagy valami megpróbálna közelebb jutni a zárhoz, de ereje fogyatkoztán megállna.
Elena nem volt gyáva asszony. Tizenhat éve vert vasat a férjével, Juliánnal; látta a bányászokat, amikor véresen és törve jöttek vissza a járatokból, és ismerte a chihuahuai hegyek kegyetlenségét. De ez a hely – ez a halott kovács által épített, a hóvihar elől elrejtett titkos menedék – olyan határvonal volt az élők és a holtak világa között, amely még az edzett lelkét is megremegtette.
A külső ajtón újabb ütések dördültek. Ezúttal egy rekedtes, a hidegtől eltorzult hang kiáltott fel a szél süvítésén keresztül:
– Nyissa ki… az isten szerelmére… ki vagyok fagyva!
Az emberi hang felismerése áttörte a dermedt csendet. Nem szellem volt, nem is valamilyen föld alatti szörnyeteg. Egy élő ember rekedt segélykiáltása a fagyhalál széléről.
Elena azonnal cselekedett. Letette a lámpát a kőpadra, a négykilós nagykalapácsot a keze közelében hagyta – óvatosságból –, és a bejárati, kézzel kovácsolt pántos ajtóhoz sietett. A vastag retesz jéggel volt bevonva; a körmével kaparta le a fagyott kristályokat, amíg a vas meg nem mozdult. Húzta, rántotta, mire az ajtó egy hangos reccsenéssel feltárult, beengedve a sötét, örvénylő hóvihar és a sarkvidéki hideg jeges leheletét.
Egy alak zuhant be a küszöbön, magával rántva egy hóbuckát.
Elena hirtelen megragadta a kabát gallérját, és teljes erejéből behúzta a belső helyiségbe, majd a sarkával nekinyomta a nehéz ajtót a szélnek, és rácsapta a reteszt. Zihálva, a hidegtől elzsibbadt kézzel fordította el a biztosítékot.
A padlón heverő ember mozdulatlanul feküdt, a teste rázkódott a kontrollálhatatlan remegéstől. Vastag, prémes kabátját teljesen belepte a jég, a kalapja elveszett, a haja pedig megfagyott tincsekben lógott az arcába.
Elena gyorsan odament a tűzhelyhez, ahol Matías Roldán készletei között még fadarabok és egy doboz gyufa állt. Pillanatok alatt tüzet gyújtott a téglatűzhelyben; a száraz tűzifa ropogni kezdett, és a lassan szétáradó, áldott melegség megkezdte harcát a fészekben uralkodó fagyhalállal.
– Hé… hall engem? – hajolt fölé Elena, és egy száraz ronggyal elkezdte letörölni a jégkristályokat az idegen arcáról.
Az idegen lassan kinyitotta a szemét. Sötét, beesett szemek voltak, de a tekintetében ott égett a túlélés makacs lángja. Egy középkorú, szakállas férfi volt, a kezein durva, kemény munkásbőr nyomai látszottak – egy vándorló szerelő vagy bányász, akit a vihar kapott el a szorosban.
– Víz… – rekedt ki a száján a szó.
Elena egy kis cserépbögrébe meleg vizet mert a tűzhelyen lévő kis edényből, és óvatosan a férfi ajkához emelte. Az idegen mohón kortyolt belőle, majd felsóhajtott, mintha visszatért volna az élők sorába.
– A… a vihar… – mondta alig hallhatóan. – A lovam elpusztult két kilométerreljebb. Azt hittem, itt pusztulok a hóban. Megláttam a csövet… a füstcsövet, amiből meleg levegő jött. Azt hittem, egy elhagyatott bányajárat…
– Ez nem bányajárat – mondta halkan Elena, és a sarok felé intett a fejével, ahol a halott Matías Roldán ült a fagyott falnak dőlve, sínbe tett lábbal, a rozsdás kulccsal az ujjai között.
A férfi követte a tekintetét. Amikor meglátta a holttestet, aki már több mint egy évtizede ott őrizte a titkát, hirtelen megmerevedett. Nem kiáltott fel a félelemtől, de a szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Ó… a szent ég… – suttogta. – Matías Roldán. Azt hitték a faluban, hogy a lavina nyelte el a szekerével együtt.
– Így van – felelte Elena, miközben leült egy farönkre a tűzhely mellett, és a nagykalapácsát vizsgálta. – Tíz éve keresték. De úgy látszik, a lavina csak a szekerét vitte el, ő meg… ide menekült a sebesült lábával. Csakhogy a vihar berombolta a bejáratot, vagy a hó elzárta a szellőzést, ő meg itt rekedt a saját maga által épített erődítményben.
A meleg lassan átjárta az idegen végtagjait. Felült, a hátát a kőfalnak támasztotta, és mély levegőt vett.
– A nevem Esteban – mondta, miközben a kezét a tűz felé nyújtotta. – Esteban Vargas. Én… én a Sierra másfél évtizedes térképeit és bányajogait kutatom. Nem vagyok rabló, asszonyom. De maga… maga hogy került ide? Maga az a kovácsnő a faluból, nem igaz? Elena Montoya. Akit ma hajnalban tessékelt ki azzal a szemétládával, Severo Alcázarral a bírósági végrehajtó.
Elena meglepődve nézett rá.
– Maga ismer engem?






