– Köszönöm, Mr. Witam – mondtam őszintén. – Hálás vagyok, hogy ellenőrizte.
– Ugyan már, kislány – mondta a férfi a vonal túl oldalán egy meleg, barátságos nevetéssel. – Én is katona voltam a koreai háborúban. Tudom, milyen az, amikor az ember a saját lábán akar megállni, és a családja meg megpróbálja elvenni tőle azt, amiért megdolgozott. Ha apád még egyszer zaklatna ezzel az üggyel, csak küldd hozzám.
Miután letettem a telefont, a kapunak dőltem, és mélyen belélegeztem a fenyők és a nedves föld illatát.
A sötétben a föld nem beszélt. Nem kérdezte meg, mi történt a vacsora alatt, és nem követelt magyarázatot a családi csatározásokról. Csak ott volt – csendesen, szilárdan, a saját tizenkét holdnyi valóságában. És ahogy a csillagok lassan kirajzolódtak az égbolton Columbia felett, tudtam, hogy bármi jöjjön is még apám terveiből, ezt a helyet senki sem fogja elvenni tőlem.






