Elias a faliablak rései közül nézte őket. A szíve egyenletesen, de nehezen vert. A régi katonai ösztönei, amelyeket éveken át próbált elfojtani a csendes magányban, most hirtelen, éles pontossággal ébredtek fel benne. Tudta, hogy ha most kiadja Shulayt, a lány nem éli meg a reggelt. És tudta azt is, hogy ha harcol, a magányos békéjének örökre vége.

Shulay csendesen lehúzta magáról a takarót, és a sérült lábát óvatosan a földre helyezte. Bár az arca eltorzult a fájdalomtól, a kezét azonnal a sarka mellett hagyott éles vadászkésre tette, amit eddig a ruha redői rejtettek.

– Nem hagyom, hogy miattunk halj meg, Elias – suttogta a lány.

Elias lepillantott rá, és a tekintetében feltűnt az a régi, megmásíthatatlan elszántság, amit a katonatársai egykor a legveszélyesebb csatákban is láttak.

– Itt nem te döntesz arról, hogy ki hal meg, Shulay – mondta Elias halkan. – Ez az én kabinom. És ezen a portán én parancsolok.

Elias kinyitotta a nehéz faajtót, és kilépett a fagyos, ezüstös éjszakába. A puskát laza, de harcra kész tartásban fogta a kezében. A lovasok megálltak tőle tíz lépésre. Az élen egy őrmester ült, akinek az arcát a holdfény sárgásan világította meg.

– Azt hittem, a katonaság elfelejtette ezt a hegyet, őrmester – szólalt meg Elias, és a hangja olyan hideg volt, mint az arizonai éjszaka.

– A hadsereg nem felejt el senkit, Crane – mondta az őrmester, miközben a kezét a pisztolytáskáján pihentette. – Különösen nem azokat a dezertőröket, akik azt hiszik, hogy egy elhagyatott kabinban elbújhatnak a kötelesség elől. Add át a nőt. Az parancs.

Elias nem mozdult. A szemében villanó fény olyan volt, mint a ragadozóé, amelyik védi a fészkét.
– Parancsot annak adhatsz, aki elfogadja. Én már nem szolgálok senkit. Fordítsátok meg a lovaitokat, és takarodjatok le a hegyemről, mielőtt az éjszaka túl sötét lesz ahhoz, hogy megtaláljátok a lefelé vezető utat.

Az őrmester arcán feszült mosoly futott át.
– Hibát követsz el, Crane. Egyetlen nőért feláldozni az életedet… nem ér ennyit.

– Lehet – mondta Elias, miközben a puskája csövét kissé megemelte. – De ez az én hibám. És az enyém is marad.

A feszültség a levegőben olyan sűrű lett, hogy egyetlen szikra elég lett volna ahhoz, hogy lángra lobbantsa az egészet. Az őrmester keze a fegyver felé mozdult, de mielőtt a hüvelykujja lekapcsolhatta volna a bőrtokot, a kabin sötét ajtajából egy éles hang vágott át az éjszakán.

– Ne mozdulj, őrmester! – Shulay állt a küszöbön, a puskát egyenesen a tiszt mellkasára szegezve, a szemeiben a puszta túlélés tüzével.

A lovak megvadultak a hirtelen mozdulattól, horkantva léptek hátra a porban. Az őrmester arca megdermedt; nem számított arra, hogy a sebesült lány képes lesz fegyvert fogni.

– Most pedig… – mondta Elias, és a hangja olyan mélyen kongott, mint a távoli harangszó. – Azt javaslom, hogy lovagoljatok. Mert a következő golyó nem a levegőbe megy.

A katonák egymásra néztek. A túlerő látszólag az övék volt, de Elias tekintetében nem a félelem, hanem a halálos bizonyosság ült. Az őrmester fogait csikorgatta, majd lassan visszahúzta a kezét a fegyvertől.

– Még találkozunk, Crane! – sziszegte, miközben meghúzta a gyeplőt. – Nem maradhatsz itt örökké. A völgy eléri a hegyet, akár tetszik, akár nem.

A lovak patkói dübörögni kezdtek, amint a katonák megfordultak, és a sötét sivatagi ösvényen elviharzottak, porfelhőt hagyva maguk mögött.

Elias némán állt a fagyos szélben, amíg a patkódobogás el nem halt a távolban. Lassan leeresztette a puskáját, és vett egy mély levegőt. Tudta, hogy az őrmesternek igaza volt. Nem maradhatnak itt örökké. A békéje, amiért tizenéven át küzdött, most végleg oda lett.

De amikor visszanézett a kabin ajtajába, ahol Shulay állt, a fegyverét leeresztve, a tűz meleg fénye pedig megvilágította az arcát, Elias megértette valamit. A csend, amit eddig keresett, csak egy üres sír volt. A valódi élet ott kezdődik, amikor az ember végre kiáll valamiért – vagy valakiért.

– Jól vagy? – kérdezte Elias, miközben belépett a kabinba, és becsukta az ajtót a hideg elől. Shulay bólintott, a szemeiben egy soha nem látott, mély bizalom csillant meg.

– Most már igen – mondta a lány. – De holnap el kell indulnunk. Mert a katonák visszatérnek. És a térkép nem maradhat itt.

Elias a tűz parazsára nézett, amely újra felizzott a sötétben.
– Akkor útra kelünk – mondta halkan. – Együtt.