A kabin falai között a csend sűrű volt, mint a sivatagi köd a kanyon alján. A tűz ropogása meleg narancssárga fénnyel festette meg a gerendás mennyezetet, miközben Elias Crane ott ült a fatuskóból készült székén, és a kezében tartott csajkából kortyolta a kesernyés kávét. A szeme egy pillanatra sem rezzent el az ágyon fekvő fiatal apacs nőről.

A lány, akinek a neve még mindig ismeretlen maradt számára, nyugodtabban lélegzett. A homlokát borító verejtékcseppek lassan felszáradtak, a rögtönzött sínbe zárt lába pedig már nem rángatózott a fájdalomtól. De a szavai, amelyeket félig eszméletlenül suttogott a sötétben, ott lebegtek a szobában, mint egy megválaszolatlan rejtély. *„A sólyom nem repül egyedül a viharban…”* – vagy valami ehhez hasonló, idegen nyelven elhangzott mondat, amit Elias katonás elméje hiába próbált hirtelen hová tenni.

Elias letette a csajkát az asztalra, és felállt. A térdei halkan roppantak a feszültségtől. Közelebb lépett az ágyhoz, lehajolt, és igazított egyet a takarón, amely a lány vállát fedte. Abban a pillanatban a lány zöldes-fekete szemei hirtelen felnyíltak. Nem volt bennük az a riadt ijedtség, amit az ember egy idegen kabinjában ébredve várna; sokkal inkább egy éles, mindent felmérő tisztaság sugárzott belőlük, ami mélyen sebzett harcosra vallott.

– Ne mozogj hirtelen – mondta Elias mély, rekedt hangon, angolul. – A lábad súlyosan megsérült. Ha elmozdítod a sínt, a csont megint rosszul forr össze.

A lány némán nézett rá. A tekintete végigpásztázta Elias megviselt arcát, a homlokán lévő régi sebhelyet, majd a sarokban álló puska tokját. A száját egy pillanatra összehúzta, mintha mérlegelné, hogy ellenséget vagy oltalmazót talált-e a fekete hajú, csendes cowboyban.

– Tudsz apacs nyelven? – kérdezte a lány halkan, a hangja rekedt volt, de meglepően tiszta.

Elias megrázta a fejét.
– Csak néhány szót hallottam a határon, amikor még a kék kabátot viseltem. De az régen volt. Most már csak a saját nevemre hallgatok, és arra a csendre, amit a sivatag ad.

– A sivatag sosem ad csendet, katona – mondta a lány, és lassan felkönyökölt a párnára, miközben az arcán átfutott egy fojtott fájdalomrángás. – Csak elrejti a hangokat, amíg meg nem érkezik a vihar. Az én nevem Shulay. És te nemcsak egy idegen vagy, aki megmentett a kanyon alján. Te vagy az az ember, akinek a nyomát a lovasok már keresik.

Elias szeme összerándult. A levegő a szobában még fagyosabbá vált.
– Milyen lovasok? – kérdezte hűvösen.

– Katonák. Nem a tiéd fajtájából, hanem a vörös sávos ezredből, akiket a vasútépítők bérelnek fel, hogy megtisztítsák a földet – válaszolta Shulay, és a szemében megvillant a harag tüze. – Az apám a völgy egyik törzsi vezetője. Amikor a sziklatörmelék alá sodródtam, nem a vakság lökött le a gerincről. Üldöztek. Mert nálunk van valami, amit a fehérek vezérkara meg akar semmisíteni. Egy térkép. Egy régi okirat, ami megmutatja a föld alatti vizek útját a hegyek alatt.

Elias megdörzsölte a tarkóját. Hosszú évek óta élt itt a hegyen, távol minden háborútól, elkerülve a törvényt, a pénzt és a fegyverek zaját. Azért jött ide, hogy elfelejtse a polgárháború mészárlásait, a holttesteket a fűben, és a parancsokat, amelyek értelmetlen halált hoztak. Most pedig úgy tűnt, a világ, amit maga mögött akart hagyni, éppen az ajtaján kopogtat.

– Nem érdekelnek a térképeitek, Shulay – mondta Elias keményen, bár a hangjából nem hiányzott a belső vívódás. – Ez a föld nem az enyém, de a kabin az igen. Ha a katonák idejönnek, nem harcolni fogok értük. Kiszállítlak innen, amint a lábad bírja, de ne kérd tőlem, hogy új háborút indítsak. Ezt a fejezetet én már lezártam.

Shulay keskeny mosolyra húzta a száját – egy olyan mosoly volt ez, ami egyszerre volt gúnyos és szomorú.
– A háború nem kérdezi meg, hogy lezártad-e, Elias Crane. A múlt nem egy leégett tábor, amit csak úgy hátrahagyhatsz a sivatagban. A múlt ott van a kezeden lévő sebhelyekben. És ma este eléri ezt a kabint is.

Mielőtt Elias válaszolhatna, kint a sötétben a kanca hirtelen horkanva megmozdult a pajtában. A fadarabok recsegése hallatszott a kerítés felől.

Elias nem szólt egy szót sem. Egyetlen mozdulattal elkapta a Henry puskáját az asztalról, a tárba csúsztatott egy lőszert, és a szoba sötét sarkába lépett, ahonnan kilátás nyílt a bejárati útra. Aholdfény élesen világította meg a kabin előtti fagyos udvart.

Négy lovas alak formálódott ki a sötétben. A lovaik patkói tompán csikordultak a köveken. A fekete egyenruhák, a fémből készült kardhüvelyek csillogása és a fegyelmezett, lassan haladó mozgás nem hagyott kétséget: katonák voltak. Nem holmi csavargók vagy rablók, hanem a völgy parancsnokának emberei.

– Crane! – kiáltotta egy rekedt, magabiztos hang a sötétből. – Tudjuk, hogy ott vagy, katona! Add át az apacs nőt, és senkinek sem esik baja! Ha rejtegeted, az a hazaárulással ér fel!