– Ap… apa? – dadogta, és hátratántorodott, amíg a hátának nem ütközött a hatalmas üvegablaknak. A szemei vadul cikáztak. – Ez… ez nem lehet igaz. Én… én láttam…
– Hogy megpróbáltál meggyilkolni a saját örökségedért, Kevin? – mondtam nyugodtan, miközben beljebb léptem a szobába, a cipőm sarka megcsikordult a whiskey-s üvegszilánkokon. – Igen, láttad. És a fiaimnak – vagyis nekem – remek felvételeim vannak róla. Nemcsak a mai délutánról a tavon, hanem az elmúlt nyolc hónap összes pénzügyi csalásáról, a hamisított aláírásokról és az uzsorásokkal kötött piszkos ügyleteidről is.
Miller egy kis, fekete táblagépet tett az elegáns mahagóni asztalra, és megnyomott egy gombot. A szobában azonnal tisztán visszhangzott Kevin saját hangja, amint az egyik uzsorával foglalkozó partnerével telefonál, és arról egyezkedik, hogyan lehetne minél hamarabb „eltüntetni” engem a cég éléről.
Kevin térdei megadták magukat. Lassan lecsúszott az üvegablak mentén a földre, a feje a két keze közé hullott. A birodalom, amit építeni akart, a szeme láttára dőlt romba – nem egy baleset miatt, hanem az általa ásott verem mélysége miatt.
– Mi… mi lesz velem? – suttogta remegő hangon, a büszkesége utolsó morzsáit is elveszítve.
Megálltam előttem, lehajoltam hozzá, és a szemébe néztem – ugyanazzal a hideg, fegyelmezett tekintettel, amivel évtizedekkel ezelőtt a nehéz időkben is talpon maradtam.
– Azt kapsz, fiam, amit érdemelsz – mondtam halkan. – A tizenegy millió dollárt? Nos, azt a jótékonysági alapítványnak adományoztam ma reggel. Neked pedig… a börtönben lesz elég időd elgondolkodni ezen.
A rendőrök előreléptek, és a hideg acél bilincs rákattant a csuklójára. Kevin nem védekezett. Csak nézte a padlót, miközben kivezelték abból a lakásból, amit egyszer az övének hitt.
Én pedig odasétáltam a panorámaablakhoz, kinéztem a város fényes, égő égboltjára, és mélyen belélegeztem a szabadság levegőjét. A vihar elült. És a történetnek még egyáltalán nem volt vége.