A jeges víz hirtelen ütése olyan volt, mintha ezer apró tű döfködte volna a testemet. A tüdőm azonnal összehúzódott, a levegő kirobbant belőlem, és az éles, metsző hideg pillanatok alatt megbénította a végtagjaimat. Kint, a part szélén, a fiam, Kevin állt. A drága öltönyében, az arcán azzal a gátlástalan, diadalmas vigyorral, amit eddig csak a képernyőkön láttam üzleti sikerei csúcsán.
– Sajnálom, apa – kiabálta le a magasból, miközben a hangja visszhangzott a csendes, elhagyatott tó felett. – De tizenegy millió dollár az tizenegy millió dollár. A bankok nyomulnak, a projektek bedőlnek, és neked már amúgy sincs sok hátra. Legalább most hasznos vagy valamire!
Láttam, ahogy megfordul, beül a csillogó sportautójába, és a motor felbőgésével elhajt a sötétlő fenyvesek között, magamra hagyva a süllyedő sötétségben. Azt hitte, végzett velem. Azt hitte, a saját apját fojtotta bele ebbe az elhagyatott hegyi tóba, hogy mielőbb rátegye a kezét a vagyonomra, amit egy élet kemény munkájával építettem fel.
De Kevin elfelejtett egy apróságot. Azt, hogy az öregember, akit lenézett, nem a demens, tehetetlen nyugdíjas volt, akinek beállított.
Nyolc hónapja tudtam.
Nyolc hónapja, amikor először vettem észre, hogy a cégem számláiról rejtélyes módon tűnnek el a milliók, nem a bankot hívtam fel először, hanem egy magánnyomozót. És amit feltártunk, az mélyebb és sötétebb volt, mint amire legrosszabb álmaimban számítottam volna. Kevin nemcsak hogy csődbe vitte a saját vállalkozását a rossz ingatlanbefektetéseivel és a titkos tőzsdei spekulációival; már hónapok óta uzsorásoktól vett fel kölcsönöket a nevemben, meghamisítva az aláírásomat. Ha természetes halállal halok meg, a hagyatéki eljárás során a hitelezők mindent elvittek volna. Kevin a romhalmaz felett állt volna, adósságok tengelyében.
Ezért találta ki ezt. A balesetet. Azt hitte, ha én tűnök el hirtelen, a végrendeletem azonnal aktiválódik, és a tizenegy millió dolláros trustalap tisztán az ölébe hullik.
Csakhogy én nyolc hónappal ezelőtt módosítottam a végrendeletemet.
A jeges vízben hirtelen egy fémcsattanást hallottam a derekamon. A nehéz télikabátomat, ami lehúzott volna a mélybe, egy gyorsan oldódó katonai csattal rögzítettem magamhoz – még a parton meglazítottam, számítva a lépésére. Egyetlen határozott rántással megszabadultam a kabáttól, és a felszínre törtem. A levegő égetően hideg volt, de a szívemben fortyogó harag éberen tartott.
A tó nem volt olyan mély, mint amilyennek Kevin hitt. Néhány méterre tőlem ott volt a rejtett, bozótos partoldal, ahol a cégem egyik biztonsági embere, egy hűséges volt kommandós, egy csónakkal várt rám.
– Elég hideg volt a víz, uram? – kérdezte halkan, miközben erős karjával behúzott a csónak aljába, és egy vastag, fűtött takarót borított a vállamra.
– Pont olyan volt, amilyenre számítottam, Miller – lihegtem, miközben a fogaim összekoccantak a fagy miatt. – Induljunk. A fiúnak hamarosan meglepetése lesz.
Két órával később Kevin a belvárosi penthouse lakásom hatalmas panorámaablaka előtt állt, és egy pohár huszonöt éves skót whiskyt kortyolgatott. Az arca kipirult az elégedettségtől. A kandalló tüze melegen ropogott, a hangeffektusok helyett pedig a kedvenc jazz lemeze szólt háttérben. Minden tökéletes volt. A rendőrséget holnapra tervezte értesíteni a „tragikus eltűnésemről”, amit majd egy szerencsétlen horgászbalesetnek állít be a hegyekben.
A zsebében csörrenő telefon hangja zökkentette ki a diadalmámorból.
Elmosolyodott, amikor megnézte a hívó fél nevét. Az ügyvédje volt.
– Nos, Marcus? Megtörtént? – kérdezte Kevin magabiztos, fennhéjázó hangon. – Minden rendben a papírokkal? A pénz átutalása elindulhat holnap reggel?
A vonal túlsó végén azonban nem a szokásos, olajos ügyvédi hang hallatszott, hanem egy feszült, reszkető dadogás.
– Kevin… uram… baj van. Nagy baj van.
Kevin összehúzta a szemöldökét, a pohara megállt a levegőben. – Milyen bajról beszél? Mi az, hogy baj? Aláírtuk a papírokat, nem?
– Nem tudtuk aláírni… mert… mert az apja… – az ügyvéd hangja elcsuklott. – Az apja nem halt meg.
A szoba hirtelen olyan csendessé vált, hogy a kandalló sercegése is fülsértőnek tűnt. Kevin arckifejezése megmerevedett. A pohár kicsúszott az ujjai közül, és ezer darabra tört a drága perzsa szőnyegen, a borostyánszínű folyadék szétfröccsent a padlón.
– Micsoda?! – üvöltötte Kevin, a hangja elvékonyodott. – Megőrültél?! Saját szememmel láttam, ahogy elmerült! Beletoltam a jéghideg vízbe! Nem tudott volna kiúszni! Öreg volt, gyenge volt!
– Biztos benne, Kevin? – szólalt meg egy másik hang. Egy hang, ami nem az ügyvédé volt.
A penthouse nehéz, hangszigetelt dupla ajtajai lassan, szélesre tárultak.
Én álltam ott. Száraz, elegáns öltönyben, a kezem a zsebemben, az arcomon pedig az a hideg, könyörtelen kifejezés, amit Kevin eddig csak a könyörtelen üzleti tárgyalásaim során láthatott tőlem, de soha, mint apa. Mellettem Miller állt, a hátunk mögött pedig a helyi rendőrség két magas rangú tisztje, valamint az FBI gazdasági bűnözési osztályának vezetője lépett be a szobába.
Kevin arcáról a vér a pillanat töredéke alatt kifutott. Úgy nézett rám, mintha egy szellemet látna – egy visszatérő rémálmot, amit ő maga idézett meg.