– Tudom – mondta a nő, és a keze lassan felkúszott a férfi hátára, átölelve azt a hátat, amelyet a világ a hatalom szimbólumaként ismert. – Tudom, Mateo. Az anyám elment a sírba öt éve, de a titkát magával vitte. Azt hitte, véd engem. Azt hitte, a gazdagság vagy a szegénység a fontosabb. De nem tudta, hogy a szegénységet el lehet viselni, ha van kiért küzdeni… de a csendet nem lehet kibírni.
A udvaron túl megkondult a falu templomának harangja. Hatot ütött. A nap utolsó sugara eltűnt a hegyek mögött, és a jaliscoi éjszaka hirtelen hűvös lehelettel borította be az utcákat.
Mateo lehajolt, megfogta Isabel hideg kezét, és mélyen a szemébe nézett. A félelem, ami ott volt néhány perccel ezelőtt, végleg eltűnt. Most már csak a jövő maradt – egy olyan jövő, amit nem lehetett megvenni semmilyen pénzzel a világon, de talán, csak talán, meg lehetett próbálni jóvátenni.
– Nem megyek vissza Monterreybe, Isabel – mondta határozottan, a hangja most már nem remegett. – Ez a ház… ez a föld… és te… mi maradunk. Van pénzem, igen. De most először a pénznek valódi értelme lesz.
Isabel elmosolyodott. Az a mosoly nem volt keserű többé. Olyan volt, mint a hajnali napfény, ami áttöri a legsötétebb fellegeket.
– Először is, Mateo… – mondta halkan, miközben letörölte a könnyeit a férfi arcáról. – Először is el kell mennünk Lucía sírjához. Mert ott kell kezdenünk mindent. A többit meg majd meglátjuk.
A kis ház kék ajtaja nyitva maradt a hűvös estében, miközben a falu csendesen elmerült a sötétségben, de a két ember számára a húszéves éjszaka végre véget ért.






