## II. Fejezet – A tisztaszoba emlékei

A ház belsejében a levegő nehéz volt a száradó mész és a régmúlt idők zárt illatától. A padló, amelyen Mateo lépkedett, valóban makulátlanul tiszta volt; a nedves linóleum még hűsöt lehelt a bokájára. Óvatosan, szinte lábujjhegyen lépett be a nappaliba, mintha egy szentélybe vagy egy múzeumba lépne be, ahová a saját bűntudata sem mer teljes talppal belépni.

A helyiség szinte semmit nem változott az évtizedek alatt, mégis minden más volt. A falak mély, fakó kékre voltak festve – ugyanarra a színre, amiről huszonkét évesen, egy forró délutánon azt mondták, hogy majd együtt kenik fel a saját fészkük falára. Egyetlen kis faasztal állt a sarokban, rajta egy csipketerítő, azon pedig egyetlen cserép muskátli, amelynek virágai szinte könyörögtek egy kis vízért.

Isabel nem kínálta hellyel. Megállt a szoba közepén, karját összefonta a mellkasa előtt, mintha egy láthatatlan pajzsot vonna maga köré, és hideg, mégis remegő szemmel nézte a férfit, aki előtt egy egész ország üzletemberei hajlongtak a fővárosi konferenciákon.

– Nos? – kérdezte Isabel, és a hangja keményebben csattant, mint a kék kapu nyikordulása. – Itt vagy. Nézed a házat, amit magad mögött hagytál. Nézed a nőt, akit eldobtál, mint egy elhasznált kesztyűt, amikor Guadalajara és a pénz elszédítette a fejed. Mit akarsz hallani, Mateo? Azt, hogy éheztem? Azt, hogy sírtam? Azt, hogy minden éjszaka a nevedet kiabáltam a sötétbe, amíg a hangom el nem berekedt?

Mateo érezte, hogy a torka kiszárad. Lenyelt egy forró, keserű gombócot.

– Nem ezt akartam hallani, Isabel… – suttogta, és a hangja elvékonyodott. – Azt hittem… az anyád azt mondta huszonéve, amikor elmentem, hogy te küldtél el. Azt mondta, hogy nem kellesz nekem, hogy terhesen terhére lennék a karrieremnek, és hogy egy cédulát hagytál, amiben azt írtad, ne keresselek többé.

Isabel hirtelen megdermedt. A karjai lelógtak a teste mellé, az ujjai szétnyíltak, és a szemei akkorára tágultak, mintha kísértetet látna fényes nappal.

– Mit mondott… az anyám? – ismerta meg a szavakat, de a hangja alig volt több levegővételnél.

– Azt mondta, hogy nem akarsz engem látni. Hogy a gyermek… – Mateo itt elakadt, a mellkasa görcsbe rándult. – Hogy elmentél elvetetni, és nem akarsz semmilyen kapcsolatot velem. Azt hittem, azért mentem el Monterreybe, hogy eltemessem a fájdalmat a munkába. Azt hittem, te dobtál el engem először.

Isabel arcáról a harag egy szempillantás alatt eltűnt. Helyét egy olyan mély, sötét iszonyat és kétségbeesés vette át, amitől Mateo hátranézett, mintha valaki hátba döfte volna. A nő megtámolygott, és a kis faasztal szélébe kapaszkodott, hogy el ne essen.

– Az anyám… – zihálta Isabel, és a könnyek végre áttörték a gátat, de nem hangos sírás volt ez, hanem egy néma, pusztító áradat. – Az anyám soha nem bocsátotta meg, hogy te egy szegény, utcai kölyök vagy. Azt mondta nekem… azon a napon, amikor te elmentél a tehervonaton… azt mondta, hogy te már elhagytál. Azt mondta, hogy levelet kaptál a fővárosi cégtől, és üzenetet hagytál: „Mondjátok meg Isabelnek, hogy vége, nem érek rá holmi falusi lányokkal törődni.”

A csend, ami a szobára borult, nehezebb volt, mint az ólom.

Mateo térde megroggyant. Hátának dőlt a falnak, és a kezébe temette az arcát. Húsz év. Húsz évnyi gyűlölet, büszkeség, hideg siker, magányos éjszakák a luxuslakosztályokban, a pezsgő, a csillogó magazinok címlapjai – mindez egyetlen, gátlástalan hazugságra épült. Az anyósának, annak az asszonynak, akit ő jóhiszeműen tisztelt, vagy legalábbis tűrt a közelében, sikerült egyetlen mondattal kettétörnie két ember életét.

– Nem volt elvetetés, Mateo… – suttogta Isabel, és a hangja most már úgy remegett, mint a szélben a gyertya lángja. – Megszültem a kislányunkat. Lucíának hívták. Hároméves volt, amikor a tüdőgyulladás elvitte, mert nem volt pénzünk a drága gyógyszerre, és az a kisbolt, amit don Evaristo segített fenntartani, bedőlt, miután te elmentél, mert mindenki azt hitte, hogy én is cinkos vagyok a szöktetésedben.

—

## III. Fejezet – A múlt romjai között

A délutáni naplemente vörös fénnyel árasztotta el a kis szobát. A portörlő rongyok, a kopott falak, a muskátli és a két ember, akiket a sors egyszerre emelt a mennybe és taszított a pokolba, most ugyanabban a fagyos valóságban létezett.

Mateo odalépett Isabelhez. Nem volt benne semmi a magabiztos, milliomos üzletemberből; csak egy megtört, negyvenkét éves férfi maradt, aki éppen most veszítette el a múltját, a jövőjét, és minden illúzióját. Lassan, reszkető kézzel nyújtotta ki a kezét, és megérintette Isabel vállát.

A nő nem húzódott el. Nem ütött vissza. Csak hagyta, hogy a férfi meleg tenyere rátapadjon a ruhájára, és lassan, óvatosan behajtotta a fejét Mateo mellkasára.

– Sajnálom, Isabel… Istenem, annyira sajnálom… – suttogta Mateo, miközben a könnyei szabadon futottak le a borotválatlan arcán. – Ha tudtam volna… ha egyetlen percig is sejtettem volna…