A fiatal soför, akit az imént húztam fel, hirtelen mellém vetette magát. Nem beszélt; csak megragadta a kötelet a hátam mögött, és a saját erejét bevetve húzni kezdte velem együtt.
– Húzd! Egy-kettő, húzd! – üvöltöttük együtt, amíg a férfi feje fel nem bukkant az iszapból, majd a körmölve, kapkodva kapaszkodott fel a gerincre.
Az utolsó ember még lent volt – egy fiatal nő, akit teljesen elborított a fröccsenő víz. De mielőtt a kötelet újra leküldhettem volna, a kanyon kanyarulatából egy újabb, még hatalmasabb víztömeg zúdult elő, magával hozva egy egész gyökerestül kiszakított fát.
A fa törzse telibe találta azt a pontot, ahol a nő kapaszkodott.
– Neee! – kiáltottam fel, de a hangomat azonnal elnyelte a természeti katasztrófa ordítása.
A fa elsuhant, de a helyén semmi sem maradt. Csak a tajtékozó, habos víz, a kavargó sár és az üres, csupasz sziklafal.
## A csönd ára
A csend, ami a dráma után ereszkedett a kanyonra, nehezebb volt, mint maga az ár.
A nap, amely eddig utat próbált törni a zúgó felhők között, végleg elbukott a horizont mögött, sötét, lila-fekete palástot borítva a vidékre. A fenti gerincen álltunk hárman: én, a remegő fiatal soför, meg a megmentett középkorú férfi, aki most a földön zokogott, a kezét az arcába temetve.
A Hondám ott állt mellettem, a motorja még halkan kattogott a hűlő fém miatt. A bal lábam alig tartott, a nadrágom szára átázott a vértől és a sártól, a lelkemben pedig ott feszült az a régi, jól ismert üresség, amiért annyira megfogadtam, hogy soha többé nem lépek erre a földre.
– Hova… hova mennek a többiek? – kérdezte rekedten a soför, a tekintetét az alsó útvonal irányába tévedve, ahol most már csak egy hatalmas, barna tó hömpölygött, elnyelve mindent, ami az emberi hiúságból és a drága felszerelésekből megmaradt.
– A túlélők fönt vannak a magasabb platón – mondtam halkan, és a hangom alig volt több egy fuvallatnál. – Derek és a többiek… ők már túl vannak ezen. De a völgy alján senki sem maradt.
A zseblámpám, ami eddig a zsebemben lapult, egyszer csak magától felvillant, egy utolsó, gyenge fényt vetve a sárra, mielőtt az eleme végleg lemerült volna.
Kinéztem a kanyon szélére. A vihar lassan elvonult, de a levegőben maradt az a furcsa, fojtogató feszültség, ami azt súgta, hogy ez a villámárvíz nem a természet véletlen játéka volt. Valami más mozgatta a szálakat odalent, a föld alatt, amit a műholdas nyomkövetők és a drága motorok soha nem fognak megérteni.
– Indulunk – mondtam, miközben felültem a Hondára, és a kuplungot óvatosan betettem az első sebességbe. – Még hosszú éjszakánk lesz.






